J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone (Harry Potter és a Bölcsek Köve)

Ha valamiről azt mondom, hogy mindenki hallott róla, akkor Harry Potter mindenképp megy a listára. Bár a valódi célközönség az ifjú társadalom, életkortól függetlenül mindenki látott már legalább egy részletet az egyik filmből, szerintem még nagymuter is - muter szereti.

Mondjuk ami az ideális életkort illeti, ha létezik ilyen egyeltalán, akkor valahogy pont úgy a jó, hogy Harryvel egy cipőben járj életkor szempontból. Szerintem.

Mert ha kölyökként veszed kézbe az első kötetet, szivárványt hánysz, és köszönsz is el a korai lefekvéstől, míg be nem fejezed. Abba a dologba, hogy manapság mikor dőlnek le a kölykök, nem megyek bele... abba, hogy olvasnak-e, ráadásul Harry Pottert, mégúgysem.

Lefordítom, az eddigi mondandóm lényegét: nem szükséges elmondanom, miről szól. Úgyis tudod. 

Tavaly nyáron rámjött, hogy HP kell, így elolvastam a 6. kötetet, újra, és ejdejó volt. Idén nyáron meg minden ott kezdődött, hogy egyik májfrendem belecsapott a lecsóba, hogy akkor itt az idő megnézni a filmeket, én meg akkor előkaptam az első kötetet, mert nehogymár kimaradjak valamiből. De, ezennel, valamilyen csoda folytán rászántam magam, hogy angolul olvassam, de ne kapjam elő 5 oldal után a magyart kiadást, hanem végig idegenül olvasni. Kidüllesztem mellkasom, és bátran jelentem: elolvastam első könyvemet angolul. Az nem lényeges, hogy már szinte fújom kívülről, tehát ha nem is értettem valamit, úgyis tudtam mi van ott. Viszont becsületesen kiírtam fél oldalnyi szót, amivel sehogysem tudtam megbirkózni.

Ha valaki esetleg szeretne angolul, de még eddig valahogy nem, és esetleg szóba jöhet Potter, akkor nyugodtan. Ha egy-két szót nem is értesz, simán ki lehet következtetni, mert a nyelvezet nem bonyolult. Én annyira bátor vagyok, hogy a másodikat is angolul kezdtem el. Nemazért, hogy keménykedjek, de azért, valljuk be... nagy fenegyerek lettem :)))) (nemhogy valaki komolyan vesz!)

Nna. Még anno sikerült kölyökként megismerkedni Potterrel, és nagyon odavoltam érte. Várni kellett néhány kötet után a megjelenésekre, azt hiszem a negyedik akkor még váratott magára, úgyhogy óriási izgalomban voltam, mikor jött a hír, hogy megjelenik. Emlékszem, rohadt nagy fejfájással ütöttem fel, de legalább az első fejezetet végig kellett futni, mielőtt gyógyító horkolásba kezdtem. Aztán az ötödiknél felkeltem kicsit korábban, hogy legalább még egy fejezet lemehessen, mielőtt iskolába megyek, muter rosszalló nézését semmibe véve. Félévi dolgozatokra persze nem volt idő tanulni, mert pont akkor kaptam kölcsön, kizárólag pár napra a könyvet, s persze az volt az érdekesebb...

Mindezzel nem vagyok egyedül. Óriási felhajtás volt a kötetek megjelenése, éjfélkor kezdték árusítani őket Angliában, meg itt-ott, én emg néztem a TV-ben irigykedve, hogy vigyorognak a kölykök, mert nekik már emgvan az új Potter könyv.

Potter sikere abban rejlik, hogy mindenki szeret elvarázsolódni, kuncogni, izgulni, hátrahagyva saját baját. Ezért szeretik a felnőttek is, a kicsik is, a huszonévesek is. És ezért van pl kiadva komolyabb, felnőtteknek nem kínos borítóval is (magyarul sem ártana!), amiket szépen ide biggyesztek most, mert az úgy kúúúlabb :) 

Ami a filmeket illeti, szerintem azok is teljesen rendben vannak. Persze, a könyv a jobb, de most, ahogy belenéztem az első részbe olvasás után, még jó néhány párbeszéd is megegyezik a könyvével. Ahogy haladnak előre a részekkel persze elég sok dolgot kihagynak, megváltoztatnak, de hát nem igazán lehet egy filmbe belenyomni 500-600 oldalt, amik tele vannak akcióval.

Ja, van amúgy egy kis fél órás dokumentumfilm Rowlinggal. Visszamegy a kávézóba, a lakásba, ahol írta az első kötetet, elmondja milyen nehezen éltek lányával egyik napról a másikra, míg be nem robbant a könyv sikere. Ha valaki rajongó, biztos megnézi, akinek csak egy jó film/könyv, azt nem hiszem, hogy érdekelné. Csak mondom.

Nna... van Potter bejegyzésem.

Wolfgang & Heike Hohlbein: Tizenhárom

Thirteen árva maradt (lassan ez követelmény, ha fiatal a főhős:). Anyja hátrahagyott számára egy levelet, amiben tájékoztatja, hogy létezik neki nagyapja. Így a kislány, pár nappal a tizenharmadik születésnapja előtt repülőre száll, hogy sok viszontagság árán, amik történte után már nem igazán tudja, hogy bedilizett-e vagy sem, megérkezik a nagyfaterhez.

Az ősz, hórihorgas égimeszelő férfi azonban nem egy hétköznapi házban él. Oké, hogy hatalmas, régi és kissé rémisztő, de sokkal többet rejt, mint amit amúgy is elképzelni lehetne róla. És akkor a nagyapa most kinek az oldalán is áll, és ki is ő valójában?

Nagyvonalakban.

Megindultam a könyvátrba, hogy én most ellopom, és újraolvasom Eddings Elenium trilógáját, de a könyvtár zárva volt. Pár nap múlva újra próbálkoztam, de akkor a nénike, aki szerintem ösztönből nem csíp, nem engedett tivornáyzni, mondván, hogy nem ad könyvet, míg vissza nem viszem az összeset. Mert Cortázar itt maradt Kolozsváron. Lehet, hogy ez teljesen normális, de nem nálunk. Alig járnak páran a könyvtárba, a szabályok lazák, örülnek, ha megy valaki. De nem a így a Sátán felesége. Úúúúgyhogy letámadtam szobatársam polcait, így jött velem a Tizenhárom, többek között.

Tetsztett már az eleje is, pörögnek az események, te sem tudod mi a fene történik, mert szusszansz, és megint rohanni kell, vagy vakarni a fejed, hogy fúúú, itt mi lesz? Bár kicsit furán álltam a könyvhöz, okot nem tudok mondani, de valamiért nem akartam komolyan venni. Volt egy olyan hülye - alaptalan - sejtelmem, hogy nem lesz megmagyarázva megfelelelően minden, és nem kapom meg a várt csattanót az utolsó oldalakon.

Mert minden nagyon szépen fel van építve. Szépen halmozódnak a titkok, a rejtélyek, a válaszra váró kérdések. Akció téren is minden igényem ki volt elégítve, volt időm ismerkedni a mellékszereplőkkel is - valamiért ezt nagyon elvárom mostanság. Miután ezek megtörténtek persze hajlandó voltam komolyan venni az egészet, és hagyni a fenébe a hülyeségem.

Thirteent, a főszereplő lánykát, hol szerettem, hol nem. Nem hisztis, nem buta, vagy idegesítő, de nem volt az a deszeretem alak sem. Lehet kicsit az bökte a csőröm, hogy 12 évesen hogy csinál már ilyeneket, meg hogy bír ennyit... mintha ez lett volna az első olyan ifjúsági könyvem, ahol fiatalka karakterek megmentik a világegyetemet is akár. Hát, mondom, valamiért gagyinak könyveltem el.

No, szerencsére nem lett igazam, a 100-akárnyanyadik oldal után már minden renben volt a fejemben is. Azt mondom, hogy az igényesebb kategóriába tartozik a regény. Nem tőmondatos, nem csak kifejezetten a dolgok pörgésén van a hangsúly, és nincs is vége 200-300 oldal után. Pont az a fajta, amit olvassanak csak bátran a már hivatalosan nem gyerekek is, a felnőttek. Mester Tamás szavaival élve (eegen, csípem a fickót), nem kell felnőni, a felnőttek hülyék. Én nem leszek hajlandó ízig-vérig felnőni, fogok nézni meséket, és ilyen könyveket is fogok olvasni, mert úgy igazából, szerintem, kortól függetlenek. Aki szereti, az szereti, legyen akár 15, vagy 45 éves. Ha szórakoztatja, és élvezi, nehogymár ne olvasná, csak azért, mert ifjúsági.

A címadó szám végigfolyik a történeten becsületesen. A legtöbb dolog 13-as, 13., vagy 13 * 13. Mindez nem zavaró, annyi, hogy már nem lepődsz meg, ha újra felbukkan, sőt, tudod előre, hogy pl. azok a lépcsőfokok bezony 13-an lesznek. Vannak még a Tizenhármak, Thirteen 13.-án született, 13:13:13-kor, a 13-as szobában volt az édeasnyjával, 13 nap múlva hagyták el a kórházat, a 13-as számú taxi szállította őket haza, 13 hetesen mosolygott először éééés így tovább. Mindezek után annyit elvártam, hogy 13 fejezetből álljon a könyv, és köszönöm, így lett.

A zárlat is tetszett, bár lehet nem csömöltem volna meg még egy alig pár oldalas epilógustól, de sebaj. Fúú, el ne felejtsem, hogy tetszett, hogy egyszercsak egy bizonyos oldalon ketté vál a szöveg, úgy néz ki, mint a Biblia pl. Nem tudtam hirtelen hova tenni, de imádtam benne, hogy két síkon folyik onnan a történet. Ilyet még eddig nem láttam, úgyhogy oda meg vissza voltam az ötlettől.

Ami viszont kicsit zavart néha-néha, hogy akad néhány fordítói hiba, 1-2 mondat magyartalanra sikerült, de épp hogy csak... nem zavaró a mennyiség. Gyakori még a dőltbetűzés, amit néhol nem tudtam hova tenni, mert nem kellett az oda, de mivel én is ezt művelem újabban, vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam.

Ki ne hagyjam még így a végén Vuss-t, a denevért, aki tud beszélni is. Nincs otthon a mi világunkban, így rácsodálkozik egy-egy dologra. Pl. mikor Thirteen fogat mos, elkönyveli magában, hogy a leányzó beza megveszett, a WC-t kis fürdőkádnak nézi, meg is kérdezi minek olyan kicsi, ésatöbbi. Ő a fő poénforrás, nekem nagyon bejött, ő is kapja a KK, azaz a kedvenc szereplő kitüntetést, gratulálok.

 
"– (..) A nevem Vuss, és ezt jól vésd az eszedbe! Még hallani fogsz róla!
– Vuss?!
– Igen, Vuss! – válaszolt a bőrpatkány. – Mert ez az utolsó hang, amelyet a legtöbb ellenségem utoljára hall életében! – Elengedte a gerendát, kiterjesztette a szárnyait, és körözni kezdett Thirteen körül. – Látod? Így! – Lecsapott Thirteenre, az utolsó pillanatban irányt változtatott, és azonnal újabb támadásra indult. – Vuss! És vuuuss!"

Becsületesen nyerítettem, mikor Peter, Thirteen barátja (akinek mindenáron angolul akartam olvasni a nevét, de NÉMETÜL kell) javasolja, hogy nevezzék át Puff-ra, mert olyan csali, és szeleburdi, hogy denevér létére mindennek nekimegy.

Tessék olvasni, szerintem érdemes. Nagyon tetszett, örülök, hogy olvasásra került. Valamiért nincs túl nagy híre, bár sok könyvet fényévekkel lenyom, amik csak úgy ni itt vannak mindenhol, hogy dejók, aztán egy kalap fos is többet ér náluk, már elnézést. Ahogy nézelődtem, szép számmal van még Hohlbein könyv, és szeretnék még olvasni, mert ezzel a könyvért pacsit adok, hátha a többi is ilyen.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett | Bartimaeus I.

Gondoltam leülök olvasni, ne végignéztem a szobán, és észrevettem a jegyzeteim a könyvről, megírom akkor már a bejegyzést.

Jonathan Stroudot még valamikor tavaly találtam molyon, a többség dicsérte, így ment kívánságlistára, két hete meg rátaláltam, elolvastam.

Londonba érkezünk, egy újabb módosított Londonba, mert itt is létezik mágia, léteznek mágusok, varázslók, varázslatos lények, új köntösben. Az egyész világ élén a varázslók állnak, ők irányítanak, szervezkednek, ők vannak a Parlamentben, de úgy néz ki, aki oda jut az nem lehet becsületes. Ugyanis a varáslók többsége kapzsi, egós, a saját jólléte, minnél feljebb jutása a fontos, másokat nyugodt szívvel taposnak nyakon céluk elérése érdekében. Hogy hogyan működik a mágiájuk? A lények (dzsinnek, koboldok, afriták) segítségével. Ők semmit nem csinálnak, csak megtanulják, hogyan-miként kell őket megidézni, akaratuk alá hajtani, végül kényszeríteni őket arra, hogy elvégezzék helyettük a piszkosmunkát.

Az ifjú tanoncok gyerekként kerülnek mesterükhöz (imádtam a részt, amikor kiderül, hogyan választják ki őket, és miképpen járnak el velük ahhoz, hogy később mágusokká legyenek), hogy ezentúl velük éljenek, és tanuljanak tőlük, így Nathaniel is. A fiú okos, kiemelkedő tanítvány, de mestere ezt nem veszi észre, túlságosan el van foglalva magával. Egy alkalommal a fiút megalázza, elveri egy nagy pozicióban levő mágus, Simon Lovelace, de mestere nem kel védelmére. Ekkor Nathaniel elhatározza, hogy ha törik, ha szakad megbosszúlja megaláztatását, nem hallgat többé mesterére, és megidéz egy magas szintű dzsinnt, Bartimaeus-t, akivel majd elvégezteti a mocskos melót. (höhö... hiányzik Moore)

Fogalma sincs mekkora galibába keveredik ezzel, nem csak saját- de rengeteg ember életét veszélyezteti a csínnyel, amit kieszel. Az én ízlésemnek teljesen megfelelően volt adagolva az izgalom, a titkokról/még ki nem derült- homályos dolgokról való fátyol lerántás, a humor, szóval minden. A karakterek szépen bontakoznak, fejlődnek. A világ megteremtése is rendben van, nem lett gagyi, nem lett sok, nem lett túl bonyolult. Egy jól megírt ifjúsági urban-fantasy.

Mindezt két nézőpontból kapjuk tálalva, ott van Nathaniel, E/3-ban, és Bartimaeus E/1-ben. Bartimaeus nagy arc, nekem bejött a humora, semmit sem vesz túl komolyan, ha mégis, elhülyéskedi. Az ő részeire jellemzőek a lábjegyzetek, amik inkább plusz beszólások, ritkán magyarázatok.
A történetalakítás teljesen rendben van, in medias res indul, durr bele az eseményekbe, aztán szépen lassan megyegetünk vissza az előzmányekhez is, hogy mindent teljesen megértsünk.

Bár voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, engem el fog veszíteni az író, de én ezt azzal indoklom, hogy Rothfuss-t olvastam előtte, és az ő lécét nem lehet megugrani. De - szerencsére - nem haragudtunk meg egymásra, a végkifejlet tetszett, nem épp erre számítottam. Kellemes lezárás, meg is lep - ha nem olvasol utánna, miről szól a II. kötet -, és felkelti az érdeklődést a következő kötet erejéig, minimum. Folytatva lesz a sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ilyet keres, tessék parancsolni, még válogatni is lehet régi, és új kiadás között. :)

Pontszáma 9-es, kedvenc karakter: Bartimaeus és a kis kobold a látólemezből.

Tony DiTerlizzi & Holly Black: A Spiderwick krónikák

Mióta a film megjelent foglalkozatott a Spiderwick krónika, de mikor még komolyan gondoltam, bookline-on nem volt első kötet, úgyhogy elmaradt, a filmet viszont becsületesen elkerültem, mindenképp olvasni akartam először. Aztán nemrég megtaláltam őket, úgyhogy nekiültem.

Az első, ami feltünt, hogy igényes, tele van rajzokkal, amik igencsak szépek. A könyv elején olvasható egy levél, amit a Grace testvérek hagynak ott az íróknak, hogy olvassák el, mert szeretnék megismertetni velük a történetüket. Ez tetszett, valóságízűvé akarták tenni a sorozatot, bravó.


Nagyvonalakban arról van szó, hogy a Grace testvérek, Jared, Simon (ők ikrek) és Mallory, édesanyjukkal nénikéjük házába költöznek. Lepukkant, poros, régi, hatalmas (én legalábbis hatalmasnak képzeltem el) ház, de a gyerekeket nem igazán hozza ez izgalomba, sőt, nem is szeretik a helyzetet. Viszont egyszer kaprászó hangokat hallanak a falban, és a dolog nyitját keresve találnak a konyhában egy felvonót, amibe épphogy belefér valamelyikük. Jared vállalkozik a kalandra, és így jut el egy szobába, ahol könyveket, különös dolgokat talál. A sok könyv között talál rá a Manók Könyvére, ami illusztrációkkal, leírásokkal, utasításokkal van tele mesebeli lényekről. Mindezt butaságnak tartják, mígnem titokzatos dolgok, vagy inkább csínytevések történnek a házban. Jared ekkor kezd hinni a könyvben leírtaknak, és probálja bizonygatni, hogy a házban kószáló valami egy manó, ami igenis létezik.

Szerintem érdekes, szeretem az ilyen témájú történeteket. Fel is faltam a könyvet, kb. egy óra (!) alatt. Eeeegen, olyan rövid. Meseregény, inkább a 10-es éveik elején járó lurkóknak (vagy felolvasva akár kisebbeknek is, igazán el tudnak nézelődni az illusztrációkon). Itt még nem is hőbörögtem, csak a második kötetnél kezdett kihunyni a varázs, ott már engem elvesztett az írópáros. Egyszerűen nem köt le, kényszernek érzem az olvasást, sőt itt-ott bugyutának a történetet, DE ez valószínüleg az én hibám, lévén nem is én lennék a célközönség... ez van.

Úgyhogy úgy döntöttem, nem olvasom tovább, legalábbis most biztos nem. Egyszer majd lehet. Inkább megnézem a filmet, vagy valami. Ahogy nézegettem mik lesznek még, elég érdekes, bontakozik szépen ki a történet, de én mégsem vagyok kibékülve valamivel.

A terjedelem böki a csőröm. Nem tudom, mennyire riasztja a gyerekeket egy könyv vastagásga, lehet ott a dolog nyitja, azért bontották 5 kötetre... persze így jövedelmezőbb is, mellesleg. Komolyan, olyan rövidkék, hogy ihaj. Mint két hosszú fejezet egy másik könyvben. Persze az események zajlanak, de akkor is.

A polcon viszont rohadt jól mutathat a teljes sorozat, és ha gyerek(esebb) fejjel találkozok vele, biztos szivárvány folyt volna a fülemből örömömben, le lettem volna nyűgözve, de ezért hagyom inkább másra az egészet, nem erőltetem. Mindezek ellenére ajánlatos, jó kis mese, és mondom még egyszer, szépek a kötetek.

Itt van nni, ez pl két illusztráció, csak a könyvben nem színesek. Nem tudom ez igazi kötet borítója-e, de én mindenképp támogatnám az ötletet, hogy kiadják egy könyvben az ötöt. Lehet úgy én is tovább böngésztem volna, még talán végig is...