J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone (Harry Potter és a Bölcsek Köve)

Ha valamiről azt mondom, hogy mindenki hallott róla, akkor Harry Potter mindenképp megy a listára. Bár a valódi célközönség az ifjú társadalom, életkortól függetlenül mindenki látott már legalább egy részletet az egyik filmből, szerintem még nagymuter is - muter szereti.

Mondjuk ami az ideális életkort illeti, ha létezik ilyen egyeltalán, akkor valahogy pont úgy a jó, hogy Harryvel egy cipőben járj életkor szempontból. Szerintem.

Mert ha kölyökként veszed kézbe az első kötetet, szivárványt hánysz, és köszönsz is el a korai lefekvéstől, míg be nem fejezed. Abba a dologba, hogy manapság mikor dőlnek le a kölykök, nem megyek bele... abba, hogy olvasnak-e, ráadásul Harry Pottert, mégúgysem.

Lefordítom, az eddigi mondandóm lényegét: nem szükséges elmondanom, miről szól. Úgyis tudod. 

Tavaly nyáron rámjött, hogy HP kell, így elolvastam a 6. kötetet, újra, és ejdejó volt. Idén nyáron meg minden ott kezdődött, hogy egyik májfrendem belecsapott a lecsóba, hogy akkor itt az idő megnézni a filmeket, én meg akkor előkaptam az első kötetet, mert nehogymár kimaradjak valamiből. De, ezennel, valamilyen csoda folytán rászántam magam, hogy angolul olvassam, de ne kapjam elő 5 oldal után a magyart kiadást, hanem végig idegenül olvasni. Kidüllesztem mellkasom, és bátran jelentem: elolvastam első könyvemet angolul. Az nem lényeges, hogy már szinte fújom kívülről, tehát ha nem is értettem valamit, úgyis tudtam mi van ott. Viszont becsületesen kiírtam fél oldalnyi szót, amivel sehogysem tudtam megbirkózni.

Ha valaki esetleg szeretne angolul, de még eddig valahogy nem, és esetleg szóba jöhet Potter, akkor nyugodtan. Ha egy-két szót nem is értesz, simán ki lehet következtetni, mert a nyelvezet nem bonyolult. Én annyira bátor vagyok, hogy a másodikat is angolul kezdtem el. Nemazért, hogy keménykedjek, de azért, valljuk be... nagy fenegyerek lettem :)))) (nemhogy valaki komolyan vesz!)

Nna. Még anno sikerült kölyökként megismerkedni Potterrel, és nagyon odavoltam érte. Várni kellett néhány kötet után a megjelenésekre, azt hiszem a negyedik akkor még váratott magára, úgyhogy óriási izgalomban voltam, mikor jött a hír, hogy megjelenik. Emlékszem, rohadt nagy fejfájással ütöttem fel, de legalább az első fejezetet végig kellett futni, mielőtt gyógyító horkolásba kezdtem. Aztán az ötödiknél felkeltem kicsit korábban, hogy legalább még egy fejezet lemehessen, mielőtt iskolába megyek, muter rosszalló nézését semmibe véve. Félévi dolgozatokra persze nem volt idő tanulni, mert pont akkor kaptam kölcsön, kizárólag pár napra a könyvet, s persze az volt az érdekesebb...

Mindezzel nem vagyok egyedül. Óriási felhajtás volt a kötetek megjelenése, éjfélkor kezdték árusítani őket Angliában, meg itt-ott, én emg néztem a TV-ben irigykedve, hogy vigyorognak a kölykök, mert nekik már emgvan az új Potter könyv.

Potter sikere abban rejlik, hogy mindenki szeret elvarázsolódni, kuncogni, izgulni, hátrahagyva saját baját. Ezért szeretik a felnőttek is, a kicsik is, a huszonévesek is. És ezért van pl kiadva komolyabb, felnőtteknek nem kínos borítóval is (magyarul sem ártana!), amiket szépen ide biggyesztek most, mert az úgy kúúúlabb :) 

Ami a filmeket illeti, szerintem azok is teljesen rendben vannak. Persze, a könyv a jobb, de most, ahogy belenéztem az első részbe olvasás után, még jó néhány párbeszéd is megegyezik a könyvével. Ahogy haladnak előre a részekkel persze elég sok dolgot kihagynak, megváltoztatnak, de hát nem igazán lehet egy filmbe belenyomni 500-600 oldalt, amik tele vannak akcióval.

Ja, van amúgy egy kis fél órás dokumentumfilm Rowlinggal. Visszamegy a kávézóba, a lakásba, ahol írta az első kötetet, elmondja milyen nehezen éltek lányával egyik napról a másikra, míg be nem robbant a könyv sikere. Ha valaki rajongó, biztos megnézi, akinek csak egy jó film/könyv, azt nem hiszem, hogy érdekelné. Csak mondom.

Nna... van Potter bejegyzésem.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

A slágerek slágere most a Hunger Games, lévén, hogy megjelent a film is, meg minden, sejhaj, mindenki tudja miről van szó. Vigyázat, államtitkokat közlök a továbbiakban, mint pl.:

- egy trilógiáról van szó
- műfaja disztópia
- YA - young adult kategória (felnövünk fiatalon, és ilyeneket olvasunk)
- jó

Bár szinte mindenki olvasta már - blogos társak 80%-a biztosan, így ez tudatba van égve, de Katniss Everdeen a főhős. Apja meghalt még rég, anyjával, és húgával élnek túl a Kapitólium - a nagyhatalom - keze alatt. Létezik egy olyan dolog, hogy az Éhezők Viadala, ami azt jelenti, hogy fognak gyerekeket, belökik őket egy olyan terepre, ahol mindenki mindenki ellensége. Egymást kell lekaszabolják, mert a végén csak egyikük élheti túl. Tetszik, nem tetszik, muszáj. Mindez egy valóság-show tulajdonképpen a népnek, mert nézik a tévében, szurkolnak, meg minden. És így elég nagyjából ahhoz, hogy valami halvány fogalma legyen egy olyan embernek az egészről, akinek mindez újdonság.

Collins nagyon jól tud írni. Jól kitalált világ, helyén van a történet, és ami a legjobb, hogy a kezedbe ragad a könyv. Minden fejezet végén pofán csap valamivel, és muszáj tovább olvasnod, hogy megtudd, mi lesz a történések további menete. Pörög a történet, otthonosan mozogsz a világban, mert bár egész-komplex, nem bonyolult megérteni, hogy mi- hogyan működik.

Sokakat idegesít Katniss, vagy Peeta (ő a társa, együtt harcolnak a Viadalon). Van ugye ez a szerelmi háromszög ága a történetnek, ami mellékes. Nem Twilight. Kicsit sem. Be is rágtam, mikor a film előzetesének kommentjeinél YouTube-on sokan elkezdtek 'Team Peeta - Team Gale' harcot kezdeményezni. Apropó, nekem Meyer nem ajánlgasson könyvet, még jó, hogy csak később vettem észre a borítón a szavait, mert lehet emiatt hagytam volna ki.

Állítólag a film rendben van. Természetesen vannak benne lyukak, de nem létezik olyan film, ami 100-asan egyezik a könyvével. Az effektek jók, a színészekkel senkinek nincs baja, nem csináltak belőle Alkonyatot. Meg szeretném nézni, már úgyis kivégeztem mind a három könyvet, nem fog zavarni, hogy esetlegesen az én fejemben levő arcai a karaktereknek lecserélődnek a filmesekével. Már Harry Pottert sem tudok úgy olvasni, hogy ne Radcliffe, vagy Rupert Grint mozogjon a lapokon, az sem zavar.

Nem igazán tudom mit mondjak még. Élveztem, bár szerintem a harmadik kötet kicsit már vesztett a varázsból. Nincs bajom a végével. Jó az úgy, bár azt hittem vigyorgósabb lesz a zárlat. Ott a bajom, hogy kicsit el volt nyújtva a készülődés a fináléra. Lehetett volna pörgősebb, vagy akár rövidebb, nem tudom. Így is jó volt, csak bökdösött belülről a kisördög, hogy unjam már kicsit. Nem hagytam magam.

Szóóóóóóóóóuval, tessék nyugodtan olvasni. Oké, hogy a csapból is ez folyik jelenleg, de azt mondom, hogy ez az a kategória, amikor lehet még mama is egyetért, hogy vesszen a Kapitólium, de ez teljesen rendben van. Nem ok nélkül híres, élvezetes kikapcsolódás. :)

Nem tudom Az írónőnek van-e még valami irománya az angol könyvpiacon, de legyen már. Kíváncsi vagyok, mit tud még. Meggyőzött.

... 5 perccel később azt mondja a wiki, hogy van ott még könyv. Olyan, hogy Underland Chronicles 5 kötettel, és még két könyv, amik egyedül állnak, ha jól gondolom. Szóval jöhet egy fordítás, lesz rá vevő szerintem. És még utolsó szó jogán felétek fordulok, legyetek kegyesek, és súgjatok nekem még ilyen könyveket. Úgy elvagyok velük egy pár napot, és csak úgy a sok közül nehezen szűröm le, mi az igazán jó.

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alexia Tarabotti vénkisasszonynak számít, a cirka 25 évével. Anyja szerint túl barna a bőre, nagy az orra, és különben is, mi az már, hogy olvasott, és nem egy buta csitri, aki a főurak láttán meghunyászkodva legyezi magát a csipke-legyezőjével? Persze, hogy nem kell senkinek. Alexiát ez viszont nem igazán zavarja. Még az sem böki a csőrét túlságosan, hogy nincsen neki lelke. Elvan ő magának a XIX. századi, Londonban, ahol a természetfölötti (vámpírok, vérfarkasok, szellemek) létezése bizonyított, elfogadott tény. Immár nem a félelem, rettegés megtestesítői.

Így nem meglepő, hogy a könyv elején zajló bálon Alexia nem mást, mint egy vámpírt döf szíven, teljesen véletlenül. A vámpír meghal, tömeg becsődül, és jönnek is a kérdések: a vámpír melyik bolyhoz tartozott, és ki alkotta? És így tovább sok-sok kisebb-nagyobb rejtélyt kell kideríteni, úgyhogy be is indul a regény. Nem szeretném végig mesélni.

Valószínű, hogy soha nem olvasom el ezt a könyvet, ha nincs ez a recenzió dolog. Annyit láttam, hogy mi a címe, a borítót meg sem lestem, elkértem. Aztán míg elvoltam egy másik könyv befejezésével, jött egy-két értékelés. Méghozzá olyan is, hogy csak lányoknak. Höhö, na, mondom, beválogattam... úgyhogy sandítottam rá, de végül beleolvastam, aminek az lett a vége, hogy elolvastam. Kész, vége, mondom is, szerintem - nekem milyen.

A világ tetszett. Szeretem a viktorinánus kori történeteket. Enyhe steampunk szaga is van a könyvnek, de nem túlnyomó, épp csak észreveszed, aztán szevasz, majd később bekukkant újra egy csöppet.
A karakterek nagyon a helyén vannak. Viccesek, szeleburdik, őrültek, buták, okosak, elegánsak, van itt minden, amit a XIX. századi London csak magába fogadhat. Alexia alakja emlékeztetett kicsit Thanira (J. Goldenlane... valaki szereti?). Szemtelen, nem csinál maga alá egy kis izgalomtól, úgy odaszól, hogy arról koldúlsz, aztán megigazítja terebélyes domborulatait, és semmi szégyen nélkül billeg tovább a dolgára. Na, jó, nem igazgatja magát non-stop, innen is látszik, hogy inkább leányoknak íródott itt az egész mindenség. (vissza térek, pillanat)
Kedvenc szereplő Lyall, Floote és Lord Akeldama. Lyall és Floote nekem tipikus Wodehouse szereplő, mint Jeeves. Mindig tudják mi a teendő, és mindig ott vannak, ha szükség van rájuk. Van humoruk, bár nem igazán kecsegtetik, ha mégis, akkor viszont nagyon hálás vagy nekik érte.

Egyes részeknél felöltött bennem Durrell és Wodehouse neve. Mert a helyzet, vagy egy szereplő annyira emlékeztetett, hogy az már nem szembe ötlik. Erre a könyv végén található interjúban az írónő felsorolja őket (Jane Austen társaságában) példaképeinek. Királyság tudtam én! :)

Szóval a történet, a világ, helyszín, az írónő humora, a nyelvezet, minden a helyén van, és nekem ez így elég is lett volna, de itt ugrik a majom a kútba. Mert ez a könyv tényleg a női közönségnek íródott. Ugyanis belép a képbe Lord Maccon, az alfa-hím vérfarkas, akinek egy válvonásától is megmozdul minden izma a felsőtestén. Kb. 100 oldal után belép az erotika, itt-ott bedugja az orrát, és tartózkodik néhány oldalon keresztül. A leírások többsége a női öltözet fodrát-bodrát tagolja, amiknek a felét sem értettem, lévén gőzőm sincs az ötödik alsószoknya elnevezéséről, vagy a cicifix régies nevéről. Most ezek csak példák, mert tényleg nem jegyeztem meg a szavakat, nem néztem utánnuk. Alexia gyakran igazgatott valami ruhaneműt magán, de ugyanúgy igazgathatja, ha tudom mi az, ha nem.
Mindezekért egy kicsit kárpótolt az, hogy Alexia testzuhataga is szépen le van írva ott, ahol kell, de mégsem ez teszi a lényeges részt a latba.

Szóval, hölgyek, bátran, bátran, nem fogtok benne hibát találni!
Uraim, elvtársaim, csak akkor, ha nagyon nincs más. Szórakozni lehet rajta, de találunk mi magunknak száz meg száz olyan könyvet, ami nem a nők erotikára való vágyait készül kielégíteni.

Meg nem bántam, hogy elolvastam, legalább tudom, hogy milyen. Folytatni nem fogom a sorozatot, mert ugye az, ha minden igaz 4 kötetes. Ja, és ha sok a borítón a rózsaszín, és esernyős hölgyemény nézi a nagylábújját rajta, akkor nagy az esély, hogy a célközönség nem én vagyok. Nem kell mindent erőltetni. :)

Április 21-én lesz Könyvfesztivál, ahol az írónő 14:00 - 15:00 között dedikál a Könyvmolyképző standnál!

(És most elvonulok fát vágni, vagy vadászni, vagy valami, csak, hogy jobban érezzem magam :))

Bored to Death

Marom a falat az unalomtól, firkálok ide valamit... de most sorozatról.
Egy ugyanilyen pillanatomban keresgéltem valamit, mit nézzek, és megláttam a címet, na mondom ez kell nekem. Tényleg kellett.

A sorozatot Jonathan Ames szülte, aki egy amerikai író, általában alkoholista írókról ír (ennyiszer használni az ír szót egy mondatban, ecsém...), olyan, mint Bukowski. A téma legalábbis, még nem olvastam Amestől semmit, úgyhogy nem dobálózok Bukowskival, mert nem. Lehet ezért tetszik a sorozat is.

Szóval van a pacák középen, ő egy író, aki elég sokat iszik, de épp most szokik át kizárólag a fehérborra, mert annak alacsony az alkoholtartalma - hogy is van? nem szar csak kaka? És mindemellé egyik jó barátja Mariska is...
A bal oldali öreg egy magazin főszerkesztője, a jobb oldali a szakállasdagicsávó a hangoverből, ahogy én is ismerem. Soha nem fogom megjegyezni a nevét, sajnálom. Szóval a jobb oldali haver illusztrátor, képregényeket gyárt, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Jonathan (ez a neve az írónak) második regénye írásával küszködik, amikor bevillan az égő, és feltesz egy hirdetést az internetre, hogy ő egy engedély nélküli dedektív (mert szereti a krimiket), és persze ezt sokan igénybe veszik.

Jobbnál jobb eseteket kap, bevonja barátait is, én meg hátradőlve nyerítek rajtuk, mert imádom ezt a fajta humort. Már csak az opening nagyon megfogott, könyves kezdet, jó kis dal, be is linkelem ide.
Jaaaj, ami az első résznél fel fog tűnni, Schwartzman borzalmas színész, egy átlag embernek több mimikája van alvás közben, mint amit ő mutat, de idővel javul, és a poénoknak köszönhetően mellőzni lehet az alakítását. Meg hát Zach überel mindent, nem komplett az az ember.

No, ennyi, össze-vissza mondtam mindent, a lényeg, érdemes megnézni, 3 évad, 8-8 résszel, rövidke, szórakoztató, kellemes.

http://www.youtube.com/watch?v=uPSb8yFGZ-E <---- a főcím.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett | Bartimaeus I.

Gondoltam leülök olvasni, ne végignéztem a szobán, és észrevettem a jegyzeteim a könyvről, megírom akkor már a bejegyzést.

Jonathan Stroudot még valamikor tavaly találtam molyon, a többség dicsérte, így ment kívánságlistára, két hete meg rátaláltam, elolvastam.

Londonba érkezünk, egy újabb módosított Londonba, mert itt is létezik mágia, léteznek mágusok, varázslók, varázslatos lények, új köntösben. Az egyész világ élén a varázslók állnak, ők irányítanak, szervezkednek, ők vannak a Parlamentben, de úgy néz ki, aki oda jut az nem lehet becsületes. Ugyanis a varáslók többsége kapzsi, egós, a saját jólléte, minnél feljebb jutása a fontos, másokat nyugodt szívvel taposnak nyakon céluk elérése érdekében. Hogy hogyan működik a mágiájuk? A lények (dzsinnek, koboldok, afriták) segítségével. Ők semmit nem csinálnak, csak megtanulják, hogyan-miként kell őket megidézni, akaratuk alá hajtani, végül kényszeríteni őket arra, hogy elvégezzék helyettük a piszkosmunkát.

Az ifjú tanoncok gyerekként kerülnek mesterükhöz (imádtam a részt, amikor kiderül, hogyan választják ki őket, és miképpen járnak el velük ahhoz, hogy később mágusokká legyenek), hogy ezentúl velük éljenek, és tanuljanak tőlük, így Nathaniel is. A fiú okos, kiemelkedő tanítvány, de mestere ezt nem veszi észre, túlságosan el van foglalva magával. Egy alkalommal a fiút megalázza, elveri egy nagy pozicióban levő mágus, Simon Lovelace, de mestere nem kel védelmére. Ekkor Nathaniel elhatározza, hogy ha törik, ha szakad megbosszúlja megaláztatását, nem hallgat többé mesterére, és megidéz egy magas szintű dzsinnt, Bartimaeus-t, akivel majd elvégezteti a mocskos melót. (höhö... hiányzik Moore)

Fogalma sincs mekkora galibába keveredik ezzel, nem csak saját- de rengeteg ember életét veszélyezteti a csínnyel, amit kieszel. Az én ízlésemnek teljesen megfelelően volt adagolva az izgalom, a titkokról/még ki nem derült- homályos dolgokról való fátyol lerántás, a humor, szóval minden. A karakterek szépen bontakoznak, fejlődnek. A világ megteremtése is rendben van, nem lett gagyi, nem lett sok, nem lett túl bonyolult. Egy jól megírt ifjúsági urban-fantasy.

Mindezt két nézőpontból kapjuk tálalva, ott van Nathaniel, E/3-ban, és Bartimaeus E/1-ben. Bartimaeus nagy arc, nekem bejött a humora, semmit sem vesz túl komolyan, ha mégis, elhülyéskedi. Az ő részeire jellemzőek a lábjegyzetek, amik inkább plusz beszólások, ritkán magyarázatok.
A történetalakítás teljesen rendben van, in medias res indul, durr bele az eseményekbe, aztán szépen lassan megyegetünk vissza az előzmányekhez is, hogy mindent teljesen megértsünk.

Bár voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, engem el fog veszíteni az író, de én ezt azzal indoklom, hogy Rothfuss-t olvastam előtte, és az ő lécét nem lehet megugrani. De - szerencsére - nem haragudtunk meg egymásra, a végkifejlet tetszett, nem épp erre számítottam. Kellemes lezárás, meg is lep - ha nem olvasol utánna, miről szól a II. kötet -, és felkelti az érdeklődést a következő kötet erejéig, minimum. Folytatva lesz a sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ilyet keres, tessék parancsolni, még válogatni is lehet régi, és új kiadás között. :)

Pontszáma 9-es, kedvenc karakter: Bartimaeus és a kis kobold a látólemezből.

Tony DiTerlizzi & Holly Black: A Spiderwick krónikák

Mióta a film megjelent foglalkozatott a Spiderwick krónika, de mikor még komolyan gondoltam, bookline-on nem volt első kötet, úgyhogy elmaradt, a filmet viszont becsületesen elkerültem, mindenképp olvasni akartam először. Aztán nemrég megtaláltam őket, úgyhogy nekiültem.

Az első, ami feltünt, hogy igényes, tele van rajzokkal, amik igencsak szépek. A könyv elején olvasható egy levél, amit a Grace testvérek hagynak ott az íróknak, hogy olvassák el, mert szeretnék megismertetni velük a történetüket. Ez tetszett, valóságízűvé akarták tenni a sorozatot, bravó.


Nagyvonalakban arról van szó, hogy a Grace testvérek, Jared, Simon (ők ikrek) és Mallory, édesanyjukkal nénikéjük házába költöznek. Lepukkant, poros, régi, hatalmas (én legalábbis hatalmasnak képzeltem el) ház, de a gyerekeket nem igazán hozza ez izgalomba, sőt, nem is szeretik a helyzetet. Viszont egyszer kaprászó hangokat hallanak a falban, és a dolog nyitját keresve találnak a konyhában egy felvonót, amibe épphogy belefér valamelyikük. Jared vállalkozik a kalandra, és így jut el egy szobába, ahol könyveket, különös dolgokat talál. A sok könyv között talál rá a Manók Könyvére, ami illusztrációkkal, leírásokkal, utasításokkal van tele mesebeli lényekről. Mindezt butaságnak tartják, mígnem titokzatos dolgok, vagy inkább csínytevések történnek a házban. Jared ekkor kezd hinni a könyvben leírtaknak, és probálja bizonygatni, hogy a házban kószáló valami egy manó, ami igenis létezik.

Szerintem érdekes, szeretem az ilyen témájú történeteket. Fel is faltam a könyvet, kb. egy óra (!) alatt. Eeeegen, olyan rövid. Meseregény, inkább a 10-es éveik elején járó lurkóknak (vagy felolvasva akár kisebbeknek is, igazán el tudnak nézelődni az illusztrációkon). Itt még nem is hőbörögtem, csak a második kötetnél kezdett kihunyni a varázs, ott már engem elvesztett az írópáros. Egyszerűen nem köt le, kényszernek érzem az olvasást, sőt itt-ott bugyutának a történetet, DE ez valószínüleg az én hibám, lévén nem is én lennék a célközönség... ez van.

Úgyhogy úgy döntöttem, nem olvasom tovább, legalábbis most biztos nem. Egyszer majd lehet. Inkább megnézem a filmet, vagy valami. Ahogy nézegettem mik lesznek még, elég érdekes, bontakozik szépen ki a történet, de én mégsem vagyok kibékülve valamivel.

A terjedelem böki a csőröm. Nem tudom, mennyire riasztja a gyerekeket egy könyv vastagásga, lehet ott a dolog nyitja, azért bontották 5 kötetre... persze így jövedelmezőbb is, mellesleg. Komolyan, olyan rövidkék, hogy ihaj. Mint két hosszú fejezet egy másik könyvben. Persze az események zajlanak, de akkor is.

A polcon viszont rohadt jól mutathat a teljes sorozat, és ha gyerek(esebb) fejjel találkozok vele, biztos szivárvány folyt volna a fülemből örömömben, le lettem volna nyűgözve, de ezért hagyom inkább másra az egészet, nem erőltetem. Mindezek ellenére ajánlatos, jó kis mese, és mondom még egyszer, szépek a kötetek.

Itt van nni, ez pl két illusztráció, csak a könyvben nem színesek. Nem tudom ez igazi kötet borítója-e, de én mindenképp támogatnám az ötletet, hogy kiadják egy könyvben az ötöt. Lehet úgy én is tovább böngésztem volna, még talán végig is...