Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Valamit kell tudjon egy író, ha fantasy rajongók ezrei pakolja már az első könyvét az imádott kedvencek közé. Nohát, Rothfuss tud is, és az előző kötet színvonalából egy cseppet sem enged. Ahol az első kötet vége lezárult, ott folytatódik a második eleje.

Kote beígérte, hogy 3 nap alatt meséli el a történetét: gyerekkorától, egész addig, amíg felnőttként mindenki Kvothénak, a Királyölőnek, a nagy arkanistának ismeri majd, aki hatalmas tetteket vitt végbe. Íme itt a második nap mesélésének krónikája.

Nálam abszolut kedvenc, úgy az első, mint a második kötet. Az elsőt befaltam hamar, a másodikat nyúztam-húztam, hogy maradjon, tartson még, mert ugye a harmadik megjelenése, még rejtély... mint a bizonyos király személye, akit miatt ugye Kvothe királyölő lesz, mert sehol senki... :)

Egy sorozathoz azért félek sokszor visszatérni (főleg, ha 1000 oldalt üt egy kötet), mert fúú, most én elfelejtettem a szereplők nevét, vagy egy fontos mozzanat kiment a fejemből, pedig annak most mekkora egy csattanója lenne, ha friss lenne az élmény. Ezért szokásom újraolvasni az első köteteket (ha nagyon komolyan gondolom a sorozat olvasását). De itt nincs ilyesmire szükség, mert az első oldalak után süppedsz is be a történetbe, a világba, a lapok közé, a betűtengerbe... :)) ööö... veszed fel a kabátkönyved! :D És szeeevusz külvilág, te köszönöd szépen, inkább Hétszegellet tájain barangolsz.

El nem tudom mondani, mennyire szeretem... 

Tökéletesen kidolgozott egyedi világ, semmi bonyolultság nélkül. Más a "mágia", mint más fantasykben, mások a lények - már amennyi van -, minden más. Mégis megvannak benne azok a (általam legalábbis nagyon) szeretett fantasy könyvekre jellemző kis jelenet/helyszín szösszenetek. Tudjátok, a nyugis fogadók hangulata - ahol valami végül úgyis felborzolja a kedélyeket -, az öreg, bölcs karakterek, érdekes nép(ekk)el való megismerkedés... nem sorolom fel az összeset, tudjátok, miről beszélek.

Itt ráadásul Kvothe még kobozon is játszik, ami egy húros hangszer, közel áll az általam imádott gitárhoz. Úgyhogy... :D

"Van terhes csönd. Udvarias csönd. Zavart csönd. Van sokat sejtető csönd, bocsánatkérő csönd, nyomatékos csönd…"

Nagyon bejöhet Rothfussnak a csönd, mert elég sokszor belefutunk ilyen-olyan róla szóló okosságba, példának okáért ott van az a bizonyos háromszólamú csönd, aminek leírásával mindkét kötet kezdődik. Az első kötetnél engem már ott megnyert, az előszóban. Jól ki kell gondolni az előszavakat, ha a történethez kapcsolódóak, hogy egyből megfogja az olvasót, és ne pedig elriassza.

Én pl. nem szeretem a több 10 oldalas előszavakat, amikben valami a történethez kapcsolódó 1000 évvel ezelőtti történelmi esemény van leírva, ami teljesen összezavar, aztán az Első fejezet címszavak után egy teljesen más dolog vár. Értem, hogy ez jó, szükséges, vagy csak egy plusz, hogy komplexebb képet kapj a világról, de nemtom... illesszék mondjuk be néhány fejezet után, vagy közbe-közbe valahova biggyesszék be...

Node mondom, itt kb. egy oldalnyi előszó vár, ami ad egy rohadt jó hangulatot a könyv kezdeti bemutatkozásához. (mint pl. most az Elantrisnál is ez van. Sanderson sem bonyolította túl, nagyon bejövős:)

Nyálazhatnék fel-le Rothfussról, Kvotheról még x bekezdésen keresztül, de úgysem érdekelne senkit, hogy én mennyire szeretem. Kevés infót adtam, ami azért is van, mert viszonylag rég olvastam, amit ki akartam emelni, már elfelejtődött (pl. a Tempis rész... no, az egy rohadt jó rész volt!), jegyzetem meg nincs. Úgyhogy ennyi.

Aki még esetleg nem olvasta A szél nevét, nyugodtan fogjon bele. Szeretni fogjátok.

Tehlu áldjon, Rothfuss cimbora! Siess a harmadik kötettel! :D

Ja, és nyugodtan nyakon lehet vágni virtuálisan, de én ezt ecsém betitulálom szépirodalomnak is...

Robin Hobb: A Látnok-ciklus

Le vannak ugyebár fektetve a fantasy alapjai, Hobb fogja őket, a háta mögé hajítja, és megírja a Látnok-ciklust. Mit neki fantasztikus fajok, tünde, ork, manó, kimagasló erővel rendelkező főszereplő, Istenek beavatkozása? Be van bizonyítva, hogy nem szükséges, a kevesebb több elven fogott magának földön járó, küzdő, szenvedő embereket, és őket terelgette úgy, hogy te, mint olvasó, minden egyes mondaton nyálcsorgatva fuss végig. Mert a szereplőket megszereted, megutálod, izgulsz értük, pofán csapnád őket, vagy magadhoz húznád néha valamelyiküket vigasznyújtásként.

A 3 kötet során (régi kiadás alapján többre van bontva, azt is elmondom a végére) rengeteg dolog történik, nem lehet elmesélni az egészet, talán csak Kvothe módszerével, ha adtok nekem három teljes napot, hogy elétek tárjam FitzLovag történetét.

Fitz az a gyerek, akit egy éjjel a királyi udvar kapuja elé hurcolnak, mondván, nekik nem kell többet, ha a király megcsinálta, nevelje is fel a fattyát. Nevet sokáig nem kap, mindenki fiúnak szólítja. A többség lenézi, mivel fattyú. Anyjára nem emlékszik, apját sosem ismeri meg, a királyi család egy-két tagja viszont pátyolgatja (a többi becsületesen utálja), bár csak suttyomban, mégsem teljes jogú királyi sarj. Neveltetése során kiderül, hogy ügyes gyerekről van szó, akinek az esze és a szíve is a helyén van. Hűséget fogad Elmés királynak, aki a legnagyobb titokban orgyilkossá taníttatja. De ez mind csak a kezdetek kezdete, annyi minden fog még vele történni, hogy visszagondolni is hosszú folyamat.

Tökéletes a történetalakítás. Hobb mindig meg tud lepni, újabb és újabb akadályokat állít a szereplők elé, amiket foggal-körömmel, rendesen megkínlódva tudnak csak legyűrni. Ezt az egyik jellemvonása a sorozatnak, hogy a szereplők komolyan megküzdenek minden egyes győzelemért. Tényleg földön járó hús-vér emberek, harcolnak a cél eléréséért.
Másik jellemző a nevek. Rengeteg beszélő név van a regényekben, mint pl. Igazság, Árny, Pompa, Elmés, Türelem, amik első olvasásra talán furcsák, de később - nekem - sokkal szebbnek hangzottak, mint akár egy Arwen, pedig azt legyűrni lehetetlen.

Aztán ott a mágia. Egy fantasy sincs (biztos van, csak most nem jut eszembe egy sem), ahol ne bukkanna fel valamilyen formában, mennyiségben a mágia. Itt sem marad el, de természetesen teljesen új köntösbe öltöztetve.
Első sorban ott a Mesterség, ami leginkább a Látnok-család sarjainak kiváltsága. Nem futkároznak az utcán koldusok ezzel a képességgel, ki kell fejleszteni, becsületesen meg kell tanulni használni. Lényege, hogy a használói mintegy telepatikusan tudnak kommunikálni egymással. Erősebb formájában fájdalmat is lehet vele okozni, sőt a gyilkolás sem lehetetlen. Komoly dolog, használata függőséget okozhat, ami komoly következményekkel jár, előbb-utóbb a halál sem kizárt. Mindez így zavaros, olvasás után kristálytiszta.
A másik mágia ág az Ösztön. Ezt - mint bemásoltam legutóbb az idézetben - lenézik, rettegnek tőle az emberek, mivel nem ismerik. Legendák szólnak róla, szóbeszédből ismerik csak, ha valakiben meglátják a hajlamot rá, annak sejhaj. Lényege, hogy az ember kapcsolatot tud teremteni az állatokkal, megérti őket, és megérteti magát velük. Idővel az Ösztönnel születő ember megtalálja az állat párját, akivel összekapcsolódik, szinte egyként léteznek majd tovább, miután összekapcsolódtak.

Fitz rendelkezik mindkét képességgel, innen a sok farkasos kép, ha róla beszélek. Eleinte kutyákkal érti meg magát leginkább, de Burrick, aki neveli megtiltja, hogy használja, félve a következményektől.

Már most sokat mondtam el, és még messze sem mindent. A könyv végére annyi mindent megtudunk a világról, hogy megerőltetés nélkül otthon érezzük magunkat benne. Semmi sincs túlbonyolítva a könyvekben, mégis lenyűgöző az egész, úgy ahogy van. Minden apró mozzanat jelent valamit, ááá egyszerűen fantasztikus. Sokan égnek George R. R. Martin lázban, na, tessék akkor kézbe venni Robin Hobbot is, teljesen más, de garantált, hogy tetszeni fog. Ha fantasy rajongó vagy, ha nem.

Annyira összetett az egész, hogy azt sem tudom mit mondjak még, úgyhogy legyen ez így elég. De még itt vannak a kiadások. A könyvek ki lettek adva még régen, nem olyan csicsás borítóval, akkor sokkal több részre bontva, mint most, a DeltaVision által. Hozzáteszem, hogy eredetileg is trilógia, szóval teljesen ki vagyok békülve az új kiadásokkal.

Nnno de, régen volt:

1. Az Orgyilkos tanítványa
2. A király Orgyilkosa
3. A Nép Orgyilkosa
4. Az Orgyilkos küldetése I-II.

Most pedig: (egyben lett megoldva ez-az)

1. Az orgyilkos tanítványa
2. A király orgyilkosa
3. Az Orgyilkos küldetése

Azt mondom elég leszek, nem tudok eléggé kifejezni, mennyire szeretem a sorozatot, sokszor dobálózok a kedvenc szóval, de most tényleg kedvencről van szó. Tolkien az istenkirály, Martin és Rothfuss meg mondjuk Buddha, Hobb pedig legyen Krisna, én pedig az, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik vallást kövesse, ezért mindegyiket követi. Deszeretem megkeverni a dolgokat :))

Patrick Rothfuss: A szél neve

Áldom a napot, mikor felfedeztem ezt a könyvet (mégegyszer köszönet Nimue-nek), és elkezdtem olvasni. Már az előszó elkezdett birizgálni, hogy ez biza nem lesz semmi, de aznap este, mikor felütöttem, csak annyit tudtam olvasni, mert péntek este lévén, mentem is magamnak. Aztán a társaságomnak el is kezdtem magyarázni a Rothfuss-féle háromszólamú csendről, persze pislogtak rám, hogy ez meg mit akar.

A legendás Kvothe igazi történetét ismerhetjük meg, akiről rengeteg szájról-szájra terjedő mendemonda látott már napvilágot, amik köszönhetően a nép fantáziájának, alaposan meg lettek kutyulva, ki lettek színezve. Nem igazán tudom, hogy ismertessem röviden, olyan módon, hogy ne árúljak el ezt-azt, úgyhogy talán ennyi elég is. Inkább elkezdek áradozni, nézzétek el nekem.

Rothfuss gyerekkorától hatalmas fantasy rajongó, egymás után falta a könyveket, így felfedezte, hogy biza a legtöbb egy idő után ugyanarra a sablonra épül. A főhős megindul magának, összefut ezzel-azzal, akik mellécsapódnak, hogy ők majd közösen megmentik a világot a gonosz nagyhatalomtól. Nincs is ezzel semmi baj, viszont x ilyen könyv után az ember vágyik valami másra. Ő is vágyott, olyan történetet akart megírni, amit ő is szívesen olvasna. Nem akarta ezzel megváltani a fantasy irodalmat, csak valami különbözőt akart alkotni. És sikerült neki, de még hogy.

Nem egy high- és hősi fantasy világban játszódik, hanem a Négy Szegellett határain belül. Itt minden ember tud a mágia létezéséről, nem tudja mindneki használni, de nem is rettegnek tőle. A mágia használói az arkanisták, akik mesterségüket az egyetemen kell megtanulják, kemény munkával.

Sokan hasonlítják Rothfuss könyvét a Harry Potter könyvekhez, de szerintem ez alaptalan. Lévén, hogy itt is olvashatunk hősünk tanulmányairól, van benne valami alapszintű igazság, de teljesen eltér tőle. Ezt csak azért említem, mert véleményem szerint, egy ízig-vérig Rowling rajongó nem feltétlenűl lesz Kvothe rajongó is. Mármint nem a Harry Potter könyvek miatt lesz az, hanem Rothfuss miatt. Mert Rothfuss úgy ír, hogy az elképesztő. Egy betü sem felesleges, egy pillanatot sem unatkoztam, sőt, ahogy molyon is megaszontam már, nyugodt voltam folyamatosan, mert tudtam, hogy visszatérhetek a könyvhöz, és az nagyon, de nagyon jó lesz.

A karakterek, a világ tökéletesen ki van dolgozva. A 816 oldal még rövidnek is tűnt, mert csak olvasni és olvasni akartam. Hála a jó égnek, ez csupán az első kötet, a második is megjelent már magyarul, a harmadikra viszont még várni kell, Rothfuss barátom még nem írta meg.

Kedvenceknél ritkán tudok épkézláb bejegyzést gyártani, most sem sikerült, de annyi baj legyen.

Óó, mielőtt elfelejtem, külön pont jár a koboz miatt. Kvothe szívének csücske a koboz, amin virtuóz-ként játszik. Az a rész, mikor csak játszik és játszik, míg az újjai már vérzenek, a leírás, mikor megvastagszik az újjbegyén a bőr, ami a húros hangszereken játszás velejárója nagyon tetszett, emlékszem, mikor én tanultam gitározni, szinte hozzá sem tudtam nyúlni semmihez a bal kezem újjbegyeivel, annyira fájtak.

Egy szó, mint száz, mindenképp olvassátok, fantasztikus könyv. Ahány értékelést, beszámolót olvastam róla, mindenki csak dícsérte, egy rossz szóval sem illették, és ez nem véletlen. Óriási kedvencre találtam, újra is lesz olvasva, alig várom, hogy kézbe vehessem a következő kötetet.

Kedvenc karakterem mindenki, kit imádok, ki utálok, de ez így a jó, ez a jó karakterépítés ismérve. Étrékelni számokkal... egy 10-es, föléje annyi csillag, mint az égen.

Interjú Patrick Rothfuss-szal, itt, a youtubeon. 3 részes, oldalt meg lehet a találni a 2. és a 3. részt is.

U.i.: Tolkien és Martin az istenkirály számomra, de Rothfuss sunyin közéjük furakodott :D

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)