Áldom a napot, mikor felfedeztem ezt a könyvet (mégegyszer köszönet Nimue-nek), és elkezdtem olvasni. Már az előszó elkezdett birizgálni, hogy ez biza nem lesz semmi, de aznap este, mikor felütöttem, csak annyit tudtam olvasni, mert péntek este lévén, mentem is magamnak. Aztán a társaságomnak el is kezdtem magyarázni a Rothfuss-féle háromszólamú csendről, persze pislogtak rám, hogy ez meg mit akar.
A legendás Kvothe igazi történetét ismerhetjük meg, akiről rengeteg szájról-szájra terjedő mendemonda látott már napvilágot, amik köszönhetően a nép fantáziájának, alaposan meg lettek kutyulva, ki lettek színezve. Nem igazán tudom, hogy ismertessem röviden, olyan módon, hogy ne árúljak el ezt-azt, úgyhogy talán ennyi elég is. Inkább elkezdek áradozni, nézzétek el nekem.
Rothfuss gyerekkorától hatalmas fantasy rajongó, egymás után falta a könyveket, így felfedezte, hogy biza a legtöbb egy idő után ugyanarra a sablonra épül. A főhős megindul magának, összefut ezzel-azzal, akik mellécsapódnak, hogy ők majd közösen megmentik a világot a gonosz nagyhatalomtól. Nincs is ezzel semmi baj, viszont x ilyen könyv után az ember vágyik valami másra. Ő is vágyott, olyan történetet akart megírni, amit ő is szívesen olvasna. Nem akarta ezzel megváltani a fantasy irodalmat, csak valami különbözőt akart alkotni. És sikerült neki, de még hogy.
Nem egy high- és hősi fantasy világban játszódik, hanem a Négy Szegellett határain belül. Itt minden ember tud a mágia létezéséről, nem tudja mindneki használni, de nem is rettegnek tőle. A mágia használói az arkanisták, akik mesterségüket az egyetemen kell megtanulják, kemény munkával.
Sokan hasonlítják Rothfuss könyvét a Harry Potter könyvekhez, de szerintem ez alaptalan. Lévén, hogy itt is olvashatunk hősünk tanulmányairól, van benne valami alapszintű igazság, de teljesen eltér tőle. Ezt csak azért említem, mert véleményem szerint, egy ízig-vérig Rowling rajongó nem feltétlenűl lesz Kvothe rajongó is. Mármint nem a Harry Potter könyvek miatt lesz az, hanem Rothfuss miatt. Mert Rothfuss úgy ír, hogy az elképesztő. Egy betü sem felesleges, egy pillanatot sem unatkoztam, sőt, ahogy molyon is megaszontam már, nyugodt voltam folyamatosan, mert tudtam, hogy visszatérhetek a könyvhöz, és az nagyon, de nagyon jó lesz.
A karakterek, a világ tökéletesen ki van dolgozva. A 816 oldal még rövidnek is tűnt, mert csak olvasni és olvasni akartam. Hála a jó égnek, ez csupán az első kötet, a második is megjelent már magyarul, a harmadikra viszont még várni kell, Rothfuss barátom még nem írta meg.
Kedvenceknél ritkán tudok épkézláb bejegyzést gyártani, most sem sikerült, de annyi baj legyen.
Óó, mielőtt elfelejtem, külön pont jár a koboz miatt. Kvothe szívének csücske a koboz, amin virtuóz-ként játszik. Az a rész, mikor csak játszik és játszik, míg az újjai már vérzenek, a leírás, mikor megvastagszik az újjbegyén a bőr, ami a húros hangszereken játszás velejárója nagyon tetszett, emlékszem, mikor én tanultam gitározni, szinte hozzá sem tudtam nyúlni semmihez a bal kezem újjbegyeivel, annyira fájtak.
Egy szó, mint száz, mindenképp olvassátok, fantasztikus könyv. Ahány értékelést, beszámolót olvastam róla, mindenki csak dícsérte, egy rossz szóval sem illették, és ez nem véletlen. Óriási kedvencre találtam, újra is lesz olvasva, alig várom, hogy kézbe vehessem a következő kötetet.
Kedvenc karakterem mindenki, kit imádok, ki utálok, de ez így a jó, ez a jó karakterépítés ismérve. Étrékelni számokkal... egy 10-es, föléje annyi csillag, mint az égen.
Interjú Patrick Rothfuss-szal, itt, a youtubeon. 3 részes, oldalt meg lehet a találni a 2. és a 3. részt is.
U.i.: Tolkien és Martin az istenkirály számomra, de Rothfuss sunyin közéjük furakodott :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése