Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Nyári... fenéket nyári, csak tavalyi olvasmány, az az időszak, amikor naponta elolvastam egy könyvet, ezért elnézést, ha nem emlékszem mindenre tökéletesen, de nem is az a célom, hogy most boncolgassam a könyvet, hanem, hogy elmondogassam nekem milyen volt. Kicsit nyűgös-dühos is vagyok, és ki szeretném pötyögni magamból ezt, mert eszembe jutott.

Veszel egy huszonéves akárkit, min jár az esze (már ha beért annyira, hogy legalább sétálgasson... manapság divat, hogy az emberek csesznek rá mindenre)? Azon, hogy mit kezdjen magával. Egyetem? Meló? Vagy egyetem, hogy ugyebár kiképezze magát, és aztán jön a tuti meló, mert ugye éveket tanult érte, megérdemli. Aztán jön ez-az, oszt puff neked, semmi sem jó. Az egyetem nem tetszik, ha befejezed, nem találsz munkát, ha meg egyáltalán nem is mentél, akkor keresgélsz, sokszor jobbat találsz, mint aki tovább tanul. Mert így van, szerencse kell, messze nem elég a tanulás (személyes vélemény, le lehet szídni, nyugodtan).

No, a könyv is ezzel foglalkozik. A főszereplő huszonéves. Egy nap megreng körülötte a világ, nem találja a célt benne, fogja magát, kilép az egyetemről. Hogy lefoglalja magát, vesz egy labdát, és kijár pattogtatni. Lefogalja magát, próbálja megtalálni azt, ami boldoggá teszi. Persze ez nem feltétlenül követendő példa, nem így megy sajnos az élet, nem inthetsz be csak úgy az egész mindenségnek. De abból a szempontból tisztelem a fickót, hogy azt mondta: elég, neki ez nem kell.

Közel sem ad egy konkrét választ a könyv az egész naivság, tanácstalanság problémájára, viszont nyújt egy pár órányi vígaszt. Aszongya neked, hogy nem vagy biza egyedül, más is ugyanúgy micsinál az életében, mint te (...már ha). Tisztelem, becsülöm azokat, akikben megvan a kitartás, hogy valamit véghez vigyenek, mert szerintem erről van szó. Tarts ki, ne labdázz, mert neked nem biztos, hogy sikert hoz. Nem viszek be személyes, barátokról szóló ez-azokat, mert nem szeretnék, de mindegyikőjüket imádom, és tisztelem azért, amiket csinálnak, elértek.

Elnézést, ha negatív vagyok, jókat lehet amúgy derülni a könyvön, egyáltalán nem olyan a hangulata, mint amilyet én vakerálok, tényleg, csak én vagyok elkenődve jelen minutában. :) Mindenképp érdemes kézbe venni, rövidke, szórakoztató, ha ebben a cipőben jársz, akkor főleg.

Erlend Loe instenkirály, ezen könyve alapján, lesz még tőle olvasás, mindenképp :)

Túl sok köze nincs hozzá, de valahogy ez jut eszembe jelenleg (lehet csak azért, mert Linkin Parkot nyomatok).

Linkin Park - Bleed it out

Élő, mert Chester így is tökély :)

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)