Stephen King: Hasznos Holmik

Sántikáljunk vissza néhány napra Castle Rockba, ahol már átéltünk ezt-azt, tudom, hogy hiányzik, akármennyire rémisztő is. Itt már keltek ki holtak a sírjukból, legalábbis mi meg voltunk róla győződve, hogy ez történt. Cujora emlékszik valaki? Nem is tárgyalom mi történt, persze, hogy nem felejtettük el.

Nno, most épp vihar előtti csend van. Mert nyugi, vihar az lesz. Legújabb fejlemény, hogy új üzlet nyílik. A város nagy részét birizgálja is rendesen, hogy milyen árut kínál majd, mert eddig csak a táblát látni:

"HAMAROSAN MEGNYÍLIK!

HASZNOS HOLMIK

ÚJFAJTA SZOLGÁLTATÁS"

Újabb nehezen kézbe vevős King. Úgy voltam vele, mint az A két Rose-zal. Kétszer kezdtem el. Első olvasás alkalmával eljutottam majdnem a 100. oldalig, aztán majd' egy évet pihent. Második nekifutás már idén volt, újra kezdtem az egészet, ezennel 200 oldal volt a teljesítmény (711 old. teljes egészében). Aztán múlthéten, hónapok után előkaptam, és folytattam a bizonyos 200 oldal után. 5-6 oldalt visszaolvastam, és minden oké volt, ki is olvastam néhány nap alatt. Hiába, van úgy, hogy egyszerűen nem illik a hangulatodhoz egy könyv. Olyankor - nekem -, jobb félretenni, mint erősködni, és hónapokig naponta 1-1 oldalt olvasni a nagy fehér testvéren ülve. Kinek hogy...

Szóval mindez nem a könyv hibája, mert a könyv nagyon jó. Az a fajta King, ami kisvárosban játszódik, sok szereplővel, sok ágy alá rejtett kis dologgal, amik az utolsó 150 oldal környékén szépen lassan, egyre sűrűsödve potyognak a nyakadba, biztosítva, hogy ott már egy szuszra megy le az egész. És én nagyon szeretem az ilyet. Gyerek karakter is volt benne, King őket elképesztő jól tudja fel-le pakolászni.
A sok szereplő miatt sok szálon is fut a történet, de elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy ne legyen az a vége, hogy elunod, vagy összezavarodsz. Bár néha lehet pislogni, hogy ez meg ki a fészkes fene, mert mondjuk olyan 300 oldal után bukkan csak fel a nyitányban olvasható bemutatkozása után. De max. két bekezdés után leesik, és jön a nyugtató aahhhhhhhaaaaaaaaa, megvan, olvashatunk tovább.

Nem nevezném vérengzős horrornak. Horror nagymestere ide vagy oda, nekem több kell ahhoz, hogy azt mondjam, ez igen, este lehet visszagurulok a lépcsőn, ha a sötét lépcsőházban megmozdul valaki az egyik fordulóban. Van benne agy- és gerincvelő, de amondó vagyok, hogy lehetett volna sokkal több is. Azok a bizonyos csínyek lehettek volna néhol kegyetlenebbek is, és a végkifejlet, már ha ennyit kell rá várni, lehetett volna tocsogósabb. Nem feküdte volna meg a gyomrom. Lehet egyedül vagyok vele.

Igen sok karaktert megismerünk, Kingnek szokása bemutatni jóóó részletesen a mellékszereplőket is. Itt épphogycsak érzékelhető, hogy Alan Pangborn a központi alak, mert van olyan szereplő, akinek sokkal több része van az oldalakon szentelve. De ez így rendjén van.
Mivel ennyien voltak, természetesen akadt olyan, akit nem álltam, és alig vártam, hogy vége legyen az ő ténykedéseinek. Rosszcsont az, név szerint. Egy tipikus sunyi alak, jelentem, nálam sikerült negatívvá tenni, ha ez volt a cél.
A bizonyos bolt eladója/tulajdonosa, Leland Gaunt nekem nagyon bejött. Rejtélyes, Rosszcsontnál milliószor sunyibb. Körbelengi az a bizonyos ki a halál ez igazából légkör. Van ilyenem sokszor... valaki?

Szóval pacsi, a Hasznos Holmik egy jó King. Nem kedvenc, de nagyon jó.
Még két mondat a borítóról. Ocsmány. Szinte minden nyelven sikerült valami normálisabbat remekelni, miért pont a magyar kiadásé ilyen semmilyen? Mondjuk az Európa első King kiadásai nem épp a frenetikus borítóiról híres. Minden tiszteletem a kiadóé, mert olyan könyveket tudnak rittyenteni, hogy ihaj, pl. Kostova Történészére öröm ránézni, ha megfogom elfog egy hangulat, ha még ki is nyitom végem van. Bumm, bevallom, ma kezdtem olvasni újra, majd elmondom miért, ha valakiben esetleg elképesztő mértékű kíváncsiságot keltettem.

Stephen King: A két Rose

Nem hiszem, hogy egyedül lennék vele, de egy-egy könyv évekig kell kacsintgasson rám, mire végre leveszem a polcról. Ha eddig - számomra - ismeretlen íróról van szó, még jóvan, megértem, de ha egyik kedvenc könyve pihen sokáig, azt nem igazán vágom. Ott van pl. egy Lawrence Block könyv - Betörő a szekrényben, vagy hol -, amit taszigálok már vagy három éve, pedig meg lett mondva, hogy vicces, és én szeretem, ha vicces, mégsem kell.

No, de, ilyen volt az A két Rose is. Aztán megint elkaptam a moly-náthát - nem tudtam, mit olvassak -, és lekaptam a többiek közül. Gyorsan nekiültem, hogy mire észhez kapok, hogy mi van a kezemben, már ne akarjam letenni. Nem is nagyon akartam, úgyhogy sikeresen átvertem magam. Höhö.

Sok nő esik férje ökle áldozatáúl, nem másképp Rose Daniels is. Itt egy tasli, ott egy gyomros, a lényeg, hogy más ne vegye észre. Rose úgysem szól róla senkinek. Rose úgyis tűri. De Rose egy nap fogja a cókmókját és rettegve, teli hugyhólyaggal lelép. Köszöni szépen, ennyi neki bőven elég volt.

Jó könyv. King nem csak horrort tud írni, Tessék, itt meg van mutatva 600+ oldalon keresztül. Persze egy kis misztikum nem fekszi meg senki gyomrát, és a fantáziánkat is kell néha póráz nélkül futni hagyni. Így a teljesen hétköznapi dolgok mellett bekukkant a Kingtől jól megszokott természetfölötti is.

Már csak azért is örvendek, hogy elolvastam a regényt, mert eddig ez a téma kimaradt. Lisbeth azért más tészta, ő idővel, ha nem is azonnal, de visszacsap. Rose viszont teljesen védtelen, tizenakárhány évig beletörődik a sorsába. Csíptem Rosie-t. Nem volt idegesítő, nem zavart, hogy női szemszögből kapom az infókat. A mellékszereplők is rendben voltak, mindenkinek meg volt a helye, bár gőzöm sincs miért, de Bill - ugye Bill? - nem lett tagja a szimpatikus szereplők listájának.

Norman, Rose férje - igen, ő a köcsög - viszont tetszett. Nagyon is. Akármennyire elmebeteg, meg minden rossz és elcseszett dolog a jellemvonásai közé tartozik, rohadtul szórakoztattak az ő részei. Mondjuk én szeretem általában a pszichó karaktereket. Messze nem azt mondom, hogy egy bolhafarknyit is helyeslem, amit csinált a feleségével, vagy ahogyan viselkedik. De komolyan tök jó részek voltak.

És akkor elkérkeztem oda, hogy a végkifejletet is kitárgyaljam, na de spoiler nélkül kellene ugyebár... Nocsak, hát akkor csak annyit, hogy az is tetszett. Egyeltalán nem gondoltam, hogy ez történik majd, ami nem csoda, merthát lehetetlen erre számítani. Egy kicsit katyvasznak tűnt hirtelen, de megbarátkoztam vele, jó ez, jó ez.

Ami viszont az idegeimre ment, az az utolsó pár oldal - 5 asszem -, pont leszartam már azt a fát, de persze kell az úgy oda ahol van, így kell, hogy legyen. Csak én voltam türelmetlen.

Szóval jó a könyv. Vérbeli King, de mégis rendhagyó a téma miatt, és, mert női szemszögből íródott. Érdemes kézbe venni.

U.i.: nem szabad verekedni! Főleg nem a nőkkel.

Kivételesen először füzetbe írtam ezt MIND, a kuta meg segített. Bár lehet inkább a pizzára pályázott. :)

No more Koontz

Soha nem gondoltam volna, hogy ide jutok, de azt kell mondjam, elég valószínü, hogy nem fogok olvasni több Dean R. Koontz könyvet (legalábbis egy jó hosszú ideig biztosan nem). Támadt egy olyan fantasztikus ötletem, hogy elolvasom az Odd Thomas sorozatát. Az első kötetet (A Halottlátó a becses mű) már amúgy is olvastam, és tetszett (mint minden könyve, az Éjfélt kivéve, amit nem sikerült végigolvasni). Újra kézbe vettem, és el is voltam vele 2-3 oldalig, aztán jött a katasztrófa.

Észrevettem egy olyan dolgot, ami eddig messziről elkerülte a figyelmemet. Koontz nem igazán erőlteti meg magát a hosszú, bővített mondatok létrehozásával... Azt sem várja meg, hogy becsületesen kiizguld magad. Értem ezt az apróságokra, nem arra, hogy előre tudod a végkifejletet. Pl.: Odd betör egy házba, mert nyomoz valaki után. Tesz vesz, bóklászik fel-le, lát ezt-azt, ám egyszercsak valami zajt hall. Nna úristen mi az, ki az? Ááá, csak egy varjú kopácsol a tetőn a csőrével, hisz épp most károgott. És te, főszereplő barátom honnan a fenéből tudod ezt? Az idegeid össze-vissza kutyulódnak, mert ugye tilosban jársz, plusz rád jön a friss frász egy zajtól, amit nem tudsz hova tenni, mert hát lehet, hogy a lakó jött haza, DE!!! károg egyet egy varjú és te ebből megtudod, hogy a becses fekete madár a tetőn van, kopácsol, és a színtiszta nyugalom is elönt, keresgélhetsz tovább a házban. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok, de azért itt az idézet:

" Hirtelen ideges, csapkodó zajok és kopogás szűrődött be a házba, de a károgásból rájöttem, hogy csak a varjak élesítik csőrüket a háztetőn. (...)
Tehát nem volt mitől félnem."

Hápersze, hogy nem, már mitől kéne félned?

A másik dolog az elképesztően hosszú bekezdések. Max. 3 mondatból áll egy bekezdés, de nagyjából csak minden tizedik ennyire bő, az átlag 1-2 mondatos. Míg, Kingnél (hogy ne távolodjak messze a műfajtól) fél oldalasakat találsz akár minden harmadik oldalon.
Egyik kedves ismerősöm azért nem olvas több Kinget (elsőnek az A Rémkoppantókat nyomtam a kezébe), mert szerinte túl hosszúak a leírások (példának Roberta menstruálásának leírását hozza fel állandóan... csóró szereplőnek úgy folyik, mint a Niagara, ez nála meg betett). Tizenakárhány könyvet kb elolvastam Koontztól, és mindet szerettem. Évekig viszont kimaradt, és rengeteg más dolog került a kezem közé, nem csak King és Koontz, mert többségben csak őket faltam akkoriban. Azt bátran kijelenthetem, hogy King fényévekkel megelőzi Koontz-t.
A karaktereket néhol az egész könyvön keresztül építgeti, oldalakat olvashatunk a lelki világukról, szokásaikról, szóhasználatukról, és nem kell feltétlenül főszereplőről beszéljünk.
Míg Dean Koontz elintézi egy ilyennel:

" Terri Stambaugh-nak angyali szemei voltak, amelyekkel mindenkin azonnal átlátott. Jó emberismerő volt. Engem első látásra megkedvelt.
Negyvenegy éves volt, tehát akár az anyám is lehetett volna. Terri a rokonaitól örökölte az éttermet, és kitűnően működteti. Jó főnők, aki mindig keményen dolgozik.
Egyetlen gyengesége, hogy imádja Elvist és mindent, ami vele kapcsolatos."

Szevasz! Még jó, hogy nem kért bocsánatot a hosszú leírásért a végén...

Szerintem nem lettem valami óriási igényű olvasó, és azt sem vettem eddig észre, hogy igényelném a barokk felépítésű körmondatokat, vagy az oldalas leírásokat, de lehet, hogy mégis. Kinőttem Koontz-t, csak erről lehet szó. Még mindig egyik kedvenc könyvemnek tartom a Rossz hely-et tőle, mert tényleg imádom a történetet, de, hogy kézbe nem veszem mégegyszer, az biztos, nehogy ő is A Halottlátó sorsára kerüljön.

Maradok valahogy annyiban vele kapcsoaltosan, hogy jók a történetei, meg tud borzongatni, ha akar, de maga a nyelvezet egyszerü. A könyvei úgy íródnak nagy átlagban, hogy akció-akció hátán legyen, és nem lényeges, csak a főszereplő- vagy épp a főellenség belső világát megismerd. Rengetegen szeretik, legalábbis minden könyvén ott virít a felirat, hogy hetekig, vagy hónapokig az X-Y bestseller listáján szerepel, meg hogy több ezer példányban fogyott el. Nem is azt akarom, hogy valakinek elvegyem tőle a kedvét, csak na... nekem többet nem kell.

Sokan támadják egyébként Kinget, ilyeneket mondanak, hogy nincs a könyveinek irodalmi értéke, no hát azoknak a kezébe nyomnám A Halottlátót, és utánna leülnék velük egy sörre, hogy na most mondd.
Koontz könnyen olvasható, szerintem a fiatalabb horror-thriller rajongóknak tökéletes, vagy bárkinek egy olyan olvasmányként, amin nem akarsz sokat agyalni, csak olvasni, mintha egy filmet néznél.
King (igenis) irodalmibb, szebb nyelvezetű, évezhetőbb, izgalmasabb, komolyabb témákkal is foglalkozó, nem csak kizárólag rémísztgető (lsd. A két Rose-t) regényeket ír. Különben is színesebb a skálája, mert írt fantasyt is, nem is egyet. Előbukkant a SK rajongó :D

Már akkor feldobom a kérdést, hogy szerintetek ki a nyerő(bb), és ti miképp álltok Koontz-cal?

Stephen King - Peter Straub: A Talizmán, A Fekete Ház

King ugyebár a horror mestere, de nem tartózkodik a fantasytől sem. Ott van pl. a Setét Torony ciklus, amit még nem olvastam, nem tudom milyen, viszont ott A sárkány szeme, amit igen, és ott engem meggyőzött. Ugyanakkor A Talizmán is nagy fantasy-ként volt titulálva, így nem hagyhattam ki őt sem.

A főhős Jack Sawyer, aki apja halála után anyjával, a B-kategóriás filmek koronázatlan királynőjével városról városra jár, menekülnek az ügyvédek, ingatlanügynökök elől. Letelepednek New Hampshire-ben, és egy alkalommal, mikor Jack az Atlanti-óceán partján bolyong, megismerkedik Speedy Parkerrel, egy idős, fekete fazonnal, akivel barátságot köt. Jack 12 éves, de nem kerüli el figyelmét anyja egyre romló egészségi állapota. Speedy segítséget nyújt neki: megmentheti anyja életét, és ezzel együtt a Territóriumok csodálatos világát is, ha vállalkozik egy nagy útra, ami közel sem lesz könnyű.

Nagyvonalakban...

Nohát, a könyv elég vaskos, 850+ oldalas, így Kingnek (és Straubnak) bőven van ideje felvázolni egy másik világot. Ez sikerül nekik. A Territóriumok egy csodás világ, a levegő tisztább, az ég kékebb, a fű zöldebb, az étel ínycsiklandozóbb, de természetesen itt sem minden fenékig tejfel, a gonosz munkálkodik, és Jack az egyetlen reménysugár a Jó győzedelmére... meg kell szereznie a Talizmánt.

Le kell állnom, mert hajlok arra, hogy csak a történetet meséljem, és nem azt szeretném. Szóval ez eddig mind szép és jó. Jól indul, én egyáltalán nem untam. A karakterek szépen bontakoznak ki, a világgal együtt. Messze nem fantasy az egész, úgy kb 40%-ban az, ami meglepett, mert arra számítottam, hogy Jack szépen átpattan a másik világba, és majd az utolsó oldalakon vissza. De szó sincs erről, folyamatosan jön-megy a világok között, erre kényszerül, de nem spoilerezek.

Nehezen írok róla, lehet nem kellett volna ennyit halasztani. Az igazság az, hogy nekem nem lett kedvencem, gőzöm sincs, hogy Peter Straub a hibás-e ezért, vagy egyszerűen úgy cakli pakli csak nem... Jó könyv, élveztem olvasni, izgultam, imádtam-utáltam karaktereket, nevettem, sokszor a sarokba hajítottam volna legszívesebben, de inkább csak kiabálni kezdtem (szobatársam nem túl nagy örömére), hogy ezt most miért kellett így meg úgy megírni, és hasonlók.

Viszont, ami idegesített, az a néhol felbukkanó GAGYI hasonlat, példáúl egy gyöngyszem:

"... A Point Venuti körüli hegységek úgy döntöttek, hogy nem állnak ellen végzetüknek, és fensíkká alakulnak át. (...) Az újonnan keletkezett hegyek egyikéből merev nemi szervként állt ki egy kémény."

Meresztgettem a szemem, hogy ez vajon melyik író lehetett, mert nem dícsérném meg érte, az biztos... :)) De, semmi sem tökéletes, befejeztem A Talizmánt, nem volt kényszer az olvasása, aki már ismeri Kinget, annak ajánlom, aki pedig csak most ismerkedik vele, az úgy vegye csak kézbe, hogy legyen vele tisztában, a többi könyvében nem ilyet fog kapni. Megkapjuk a szokásos horror vonásokat, ajjaj, ebben nem lesz hiány, de azért mégiscsak fanatsyről beszélünk.

Van testvér-regény, A Fekete Ház, akit sokkal jobban szerettem, mint a bátyját. Itt már évek telnek el a 12 éves Jack kalandja után, immár felnőtt férfi, akiből komoly nyomozó lett, de épp visszavonul, mert nem igazán tudja folytatni a munkáját, miután átélte az előző könyvben történteket.
French Landing, békés kisvárost nézi ki magának, de belép a történetbe King, és azt mondja, hogy itt sem lesz nyugtod, barátom, mert itt tevékenykedik a Halász, aki gyerekeket rabol el, akiknek holtteste megcsonkítva kerül elő. A helyi rendőrség nem sokra jut a nyomozásban, és Jack segítségét kérik.
Kiderül, hogy nem egyszerű, evilági bűntényekről van szó, a Territóriumokban újra zűrzavar uralkodik, ezentúl mégnagyobb.

Mit rejt a Fekete Ház, ki a Halász, és pontosan mire kellenek neki a gyerekek? Mert meg lehet nyugodni, nem csupán uzsonnára gyűjti be őket.

Ebben a regényben több a krimi-horror, mint a fantasy, az utolsó párszáz oldalig háttérbe szorul a Territóriumok világa, de ott aztán fénysebességgel zúdulnak az események a nyakunkba. Lehet ezért tetszett jobban, vagy, mert sokkal kingesebb. Sok szereplő, zsákutcák, és azok a bizonyos kedvenc karakterek, akikért nagyon hálás vagyok

Sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a kötet nem éri utól az előzőt, szerintem meg lenyomja. Többet izgultam, több volt a boooorzongásra a lehetőség.

A Talizmánban Farkas volt a kedvenc szereplőm, itt legalább annyira szerettem Henry-t. De ennek óriási spoiler lene a vége... ide még kevesebbet tudok írni, pedig azt hittem könyebb lesz.
Szeretem a végkifejletet is, nem baj az, ha nem minden vattacukorral bevont happy end, sőt, én el tudtam volna viselni mégtöbb drámát is, bár azért olvasás közben nagyot dobbant a szívem.

Elég leszek mostmár, úgyhogy azt mondom, érdemes elolvasni őket, én nem bántam meg. Ez itt csak egy vélemény, lehet másoknak az abszolut kedvenc lesz minkettő, vagy csak egy... kíváncsi vagyok más hogy van velük, szóljatok, mindenképp. :)

Ha A Talizmán kap egy 7-est... akkor A Fekete Ház egy 9-est (amúgy csak 8-ast érdemelne). Mindesetre örülnék egy harmadik kötetnek... :D