Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Valamit kell tudjon egy író, ha fantasy rajongók ezrei pakolja már az első könyvét az imádott kedvencek közé. Nohát, Rothfuss tud is, és az előző kötet színvonalából egy cseppet sem enged. Ahol az első kötet vége lezárult, ott folytatódik a második eleje.

Kote beígérte, hogy 3 nap alatt meséli el a történetét: gyerekkorától, egész addig, amíg felnőttként mindenki Kvothénak, a Királyölőnek, a nagy arkanistának ismeri majd, aki hatalmas tetteket vitt végbe. Íme itt a második nap mesélésének krónikája.

Nálam abszolut kedvenc, úgy az első, mint a második kötet. Az elsőt befaltam hamar, a másodikat nyúztam-húztam, hogy maradjon, tartson még, mert ugye a harmadik megjelenése, még rejtély... mint a bizonyos király személye, akit miatt ugye Kvothe királyölő lesz, mert sehol senki... :)

Egy sorozathoz azért félek sokszor visszatérni (főleg, ha 1000 oldalt üt egy kötet), mert fúú, most én elfelejtettem a szereplők nevét, vagy egy fontos mozzanat kiment a fejemből, pedig annak most mekkora egy csattanója lenne, ha friss lenne az élmény. Ezért szokásom újraolvasni az első köteteket (ha nagyon komolyan gondolom a sorozat olvasását). De itt nincs ilyesmire szükség, mert az első oldalak után süppedsz is be a történetbe, a világba, a lapok közé, a betűtengerbe... :)) ööö... veszed fel a kabátkönyved! :D És szeeevusz külvilág, te köszönöd szépen, inkább Hétszegellet tájain barangolsz.

El nem tudom mondani, mennyire szeretem... 

Tökéletesen kidolgozott egyedi világ, semmi bonyolultság nélkül. Más a "mágia", mint más fantasykben, mások a lények - már amennyi van -, minden más. Mégis megvannak benne azok a (általam legalábbis nagyon) szeretett fantasy könyvekre jellemző kis jelenet/helyszín szösszenetek. Tudjátok, a nyugis fogadók hangulata - ahol valami végül úgyis felborzolja a kedélyeket -, az öreg, bölcs karakterek, érdekes nép(ekk)el való megismerkedés... nem sorolom fel az összeset, tudjátok, miről beszélek.

Itt ráadásul Kvothe még kobozon is játszik, ami egy húros hangszer, közel áll az általam imádott gitárhoz. Úgyhogy... :D

"Van terhes csönd. Udvarias csönd. Zavart csönd. Van sokat sejtető csönd, bocsánatkérő csönd, nyomatékos csönd…"

Nagyon bejöhet Rothfussnak a csönd, mert elég sokszor belefutunk ilyen-olyan róla szóló okosságba, példának okáért ott van az a bizonyos háromszólamú csönd, aminek leírásával mindkét kötet kezdődik. Az első kötetnél engem már ott megnyert, az előszóban. Jól ki kell gondolni az előszavakat, ha a történethez kapcsolódóak, hogy egyből megfogja az olvasót, és ne pedig elriassza.

Én pl. nem szeretem a több 10 oldalas előszavakat, amikben valami a történethez kapcsolódó 1000 évvel ezelőtti történelmi esemény van leírva, ami teljesen összezavar, aztán az Első fejezet címszavak után egy teljesen más dolog vár. Értem, hogy ez jó, szükséges, vagy csak egy plusz, hogy komplexebb képet kapj a világról, de nemtom... illesszék mondjuk be néhány fejezet után, vagy közbe-közbe valahova biggyesszék be...

Node mondom, itt kb. egy oldalnyi előszó vár, ami ad egy rohadt jó hangulatot a könyv kezdeti bemutatkozásához. (mint pl. most az Elantrisnál is ez van. Sanderson sem bonyolította túl, nagyon bejövős:)

Nyálazhatnék fel-le Rothfussról, Kvotheról még x bekezdésen keresztül, de úgysem érdekelne senkit, hogy én mennyire szeretem. Kevés infót adtam, ami azért is van, mert viszonylag rég olvastam, amit ki akartam emelni, már elfelejtődött (pl. a Tempis rész... no, az egy rohadt jó rész volt!), jegyzetem meg nincs. Úgyhogy ennyi.

Aki még esetleg nem olvasta A szél nevét, nyugodtan fogjon bele. Szeretni fogjátok.

Tehlu áldjon, Rothfuss cimbora! Siess a harmadik kötettel! :D

Ja, és nyugodtan nyakon lehet vágni virtuálisan, de én ezt ecsém betitulálom szépirodalomnak is...

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)