Stephen King: Hasznos Holmik

Sántikáljunk vissza néhány napra Castle Rockba, ahol már átéltünk ezt-azt, tudom, hogy hiányzik, akármennyire rémisztő is. Itt már keltek ki holtak a sírjukból, legalábbis mi meg voltunk róla győződve, hogy ez történt. Cujora emlékszik valaki? Nem is tárgyalom mi történt, persze, hogy nem felejtettük el.

Nno, most épp vihar előtti csend van. Mert nyugi, vihar az lesz. Legújabb fejlemény, hogy új üzlet nyílik. A város nagy részét birizgálja is rendesen, hogy milyen árut kínál majd, mert eddig csak a táblát látni:

"HAMAROSAN MEGNYÍLIK!

HASZNOS HOLMIK

ÚJFAJTA SZOLGÁLTATÁS"

Újabb nehezen kézbe vevős King. Úgy voltam vele, mint az A két Rose-zal. Kétszer kezdtem el. Első olvasás alkalmával eljutottam majdnem a 100. oldalig, aztán majd' egy évet pihent. Második nekifutás már idén volt, újra kezdtem az egészet, ezennel 200 oldal volt a teljesítmény (711 old. teljes egészében). Aztán múlthéten, hónapok után előkaptam, és folytattam a bizonyos 200 oldal után. 5-6 oldalt visszaolvastam, és minden oké volt, ki is olvastam néhány nap alatt. Hiába, van úgy, hogy egyszerűen nem illik a hangulatodhoz egy könyv. Olyankor - nekem -, jobb félretenni, mint erősködni, és hónapokig naponta 1-1 oldalt olvasni a nagy fehér testvéren ülve. Kinek hogy...

Szóval mindez nem a könyv hibája, mert a könyv nagyon jó. Az a fajta King, ami kisvárosban játszódik, sok szereplővel, sok ágy alá rejtett kis dologgal, amik az utolsó 150 oldal környékén szépen lassan, egyre sűrűsödve potyognak a nyakadba, biztosítva, hogy ott már egy szuszra megy le az egész. És én nagyon szeretem az ilyet. Gyerek karakter is volt benne, King őket elképesztő jól tudja fel-le pakolászni.
A sok szereplő miatt sok szálon is fut a történet, de elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy ne legyen az a vége, hogy elunod, vagy összezavarodsz. Bár néha lehet pislogni, hogy ez meg ki a fészkes fene, mert mondjuk olyan 300 oldal után bukkan csak fel a nyitányban olvasható bemutatkozása után. De max. két bekezdés után leesik, és jön a nyugtató aahhhhhhhaaaaaaaaa, megvan, olvashatunk tovább.

Nem nevezném vérengzős horrornak. Horror nagymestere ide vagy oda, nekem több kell ahhoz, hogy azt mondjam, ez igen, este lehet visszagurulok a lépcsőn, ha a sötét lépcsőházban megmozdul valaki az egyik fordulóban. Van benne agy- és gerincvelő, de amondó vagyok, hogy lehetett volna sokkal több is. Azok a bizonyos csínyek lehettek volna néhol kegyetlenebbek is, és a végkifejlet, már ha ennyit kell rá várni, lehetett volna tocsogósabb. Nem feküdte volna meg a gyomrom. Lehet egyedül vagyok vele.

Igen sok karaktert megismerünk, Kingnek szokása bemutatni jóóó részletesen a mellékszereplőket is. Itt épphogycsak érzékelhető, hogy Alan Pangborn a központi alak, mert van olyan szereplő, akinek sokkal több része van az oldalakon szentelve. De ez így rendjén van.
Mivel ennyien voltak, természetesen akadt olyan, akit nem álltam, és alig vártam, hogy vége legyen az ő ténykedéseinek. Rosszcsont az, név szerint. Egy tipikus sunyi alak, jelentem, nálam sikerült negatívvá tenni, ha ez volt a cél.
A bizonyos bolt eladója/tulajdonosa, Leland Gaunt nekem nagyon bejött. Rejtélyes, Rosszcsontnál milliószor sunyibb. Körbelengi az a bizonyos ki a halál ez igazából légkör. Van ilyenem sokszor... valaki?

Szóval pacsi, a Hasznos Holmik egy jó King. Nem kedvenc, de nagyon jó.
Még két mondat a borítóról. Ocsmány. Szinte minden nyelven sikerült valami normálisabbat remekelni, miért pont a magyar kiadásé ilyen semmilyen? Mondjuk az Európa első King kiadásai nem épp a frenetikus borítóiról híres. Minden tiszteletem a kiadóé, mert olyan könyveket tudnak rittyenteni, hogy ihaj, pl. Kostova Történészére öröm ránézni, ha megfogom elfog egy hangulat, ha még ki is nyitom végem van. Bumm, bevallom, ma kezdtem olvasni újra, majd elmondom miért, ha valakiben esetleg elképesztő mértékű kíváncsiságot keltettem.

Stephen King - Peter Straub: A Talizmán, A Fekete Ház

King ugyebár a horror mestere, de nem tartózkodik a fantasytől sem. Ott van pl. a Setét Torony ciklus, amit még nem olvastam, nem tudom milyen, viszont ott A sárkány szeme, amit igen, és ott engem meggyőzött. Ugyanakkor A Talizmán is nagy fantasy-ként volt titulálva, így nem hagyhattam ki őt sem.

A főhős Jack Sawyer, aki apja halála után anyjával, a B-kategóriás filmek koronázatlan királynőjével városról városra jár, menekülnek az ügyvédek, ingatlanügynökök elől. Letelepednek New Hampshire-ben, és egy alkalommal, mikor Jack az Atlanti-óceán partján bolyong, megismerkedik Speedy Parkerrel, egy idős, fekete fazonnal, akivel barátságot köt. Jack 12 éves, de nem kerüli el figyelmét anyja egyre romló egészségi állapota. Speedy segítséget nyújt neki: megmentheti anyja életét, és ezzel együtt a Territóriumok csodálatos világát is, ha vállalkozik egy nagy útra, ami közel sem lesz könnyű.

Nagyvonalakban...

Nohát, a könyv elég vaskos, 850+ oldalas, így Kingnek (és Straubnak) bőven van ideje felvázolni egy másik világot. Ez sikerül nekik. A Territóriumok egy csodás világ, a levegő tisztább, az ég kékebb, a fű zöldebb, az étel ínycsiklandozóbb, de természetesen itt sem minden fenékig tejfel, a gonosz munkálkodik, és Jack az egyetlen reménysugár a Jó győzedelmére... meg kell szereznie a Talizmánt.

Le kell állnom, mert hajlok arra, hogy csak a történetet meséljem, és nem azt szeretném. Szóval ez eddig mind szép és jó. Jól indul, én egyáltalán nem untam. A karakterek szépen bontakoznak ki, a világgal együtt. Messze nem fantasy az egész, úgy kb 40%-ban az, ami meglepett, mert arra számítottam, hogy Jack szépen átpattan a másik világba, és majd az utolsó oldalakon vissza. De szó sincs erről, folyamatosan jön-megy a világok között, erre kényszerül, de nem spoilerezek.

Nehezen írok róla, lehet nem kellett volna ennyit halasztani. Az igazság az, hogy nekem nem lett kedvencem, gőzöm sincs, hogy Peter Straub a hibás-e ezért, vagy egyszerűen úgy cakli pakli csak nem... Jó könyv, élveztem olvasni, izgultam, imádtam-utáltam karaktereket, nevettem, sokszor a sarokba hajítottam volna legszívesebben, de inkább csak kiabálni kezdtem (szobatársam nem túl nagy örömére), hogy ezt most miért kellett így meg úgy megírni, és hasonlók.

Viszont, ami idegesített, az a néhol felbukkanó GAGYI hasonlat, példáúl egy gyöngyszem:

"... A Point Venuti körüli hegységek úgy döntöttek, hogy nem állnak ellen végzetüknek, és fensíkká alakulnak át. (...) Az újonnan keletkezett hegyek egyikéből merev nemi szervként állt ki egy kémény."

Meresztgettem a szemem, hogy ez vajon melyik író lehetett, mert nem dícsérném meg érte, az biztos... :)) De, semmi sem tökéletes, befejeztem A Talizmánt, nem volt kényszer az olvasása, aki már ismeri Kinget, annak ajánlom, aki pedig csak most ismerkedik vele, az úgy vegye csak kézbe, hogy legyen vele tisztában, a többi könyvében nem ilyet fog kapni. Megkapjuk a szokásos horror vonásokat, ajjaj, ebben nem lesz hiány, de azért mégiscsak fanatsyről beszélünk.

Van testvér-regény, A Fekete Ház, akit sokkal jobban szerettem, mint a bátyját. Itt már évek telnek el a 12 éves Jack kalandja után, immár felnőtt férfi, akiből komoly nyomozó lett, de épp visszavonul, mert nem igazán tudja folytatni a munkáját, miután átélte az előző könyvben történteket.
French Landing, békés kisvárost nézi ki magának, de belép a történetbe King, és azt mondja, hogy itt sem lesz nyugtod, barátom, mert itt tevékenykedik a Halász, aki gyerekeket rabol el, akiknek holtteste megcsonkítva kerül elő. A helyi rendőrség nem sokra jut a nyomozásban, és Jack segítségét kérik.
Kiderül, hogy nem egyszerű, evilági bűntényekről van szó, a Territóriumokban újra zűrzavar uralkodik, ezentúl mégnagyobb.

Mit rejt a Fekete Ház, ki a Halász, és pontosan mire kellenek neki a gyerekek? Mert meg lehet nyugodni, nem csupán uzsonnára gyűjti be őket.

Ebben a regényben több a krimi-horror, mint a fantasy, az utolsó párszáz oldalig háttérbe szorul a Territóriumok világa, de ott aztán fénysebességgel zúdulnak az események a nyakunkba. Lehet ezért tetszett jobban, vagy, mert sokkal kingesebb. Sok szereplő, zsákutcák, és azok a bizonyos kedvenc karakterek, akikért nagyon hálás vagyok

Sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a kötet nem éri utól az előzőt, szerintem meg lenyomja. Többet izgultam, több volt a boooorzongásra a lehetőség.

A Talizmánban Farkas volt a kedvenc szereplőm, itt legalább annyira szerettem Henry-t. De ennek óriási spoiler lene a vége... ide még kevesebbet tudok írni, pedig azt hittem könyebb lesz.
Szeretem a végkifejletet is, nem baj az, ha nem minden vattacukorral bevont happy end, sőt, én el tudtam volna viselni mégtöbb drámát is, bár azért olvasás közben nagyot dobbant a szívem.

Elég leszek mostmár, úgyhogy azt mondom, érdemes elolvasni őket, én nem bántam meg. Ez itt csak egy vélemény, lehet másoknak az abszolut kedvenc lesz minkettő, vagy csak egy... kíváncsi vagyok más hogy van velük, szóljatok, mindenképp. :)

Ha A Talizmán kap egy 7-est... akkor A Fekete Ház egy 9-est (amúgy csak 8-ast érdemelne). Mindesetre örülnék egy harmadik kötetnek... :D

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)