Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Valamit kell tudjon egy író, ha fantasy rajongók ezrei pakolja már az első könyvét az imádott kedvencek közé. Nohát, Rothfuss tud is, és az előző kötet színvonalából egy cseppet sem enged. Ahol az első kötet vége lezárult, ott folytatódik a második eleje.

Kote beígérte, hogy 3 nap alatt meséli el a történetét: gyerekkorától, egész addig, amíg felnőttként mindenki Kvothénak, a Királyölőnek, a nagy arkanistának ismeri majd, aki hatalmas tetteket vitt végbe. Íme itt a második nap mesélésének krónikája.

Nálam abszolut kedvenc, úgy az első, mint a második kötet. Az elsőt befaltam hamar, a másodikat nyúztam-húztam, hogy maradjon, tartson még, mert ugye a harmadik megjelenése, még rejtély... mint a bizonyos király személye, akit miatt ugye Kvothe királyölő lesz, mert sehol senki... :)

Egy sorozathoz azért félek sokszor visszatérni (főleg, ha 1000 oldalt üt egy kötet), mert fúú, most én elfelejtettem a szereplők nevét, vagy egy fontos mozzanat kiment a fejemből, pedig annak most mekkora egy csattanója lenne, ha friss lenne az élmény. Ezért szokásom újraolvasni az első köteteket (ha nagyon komolyan gondolom a sorozat olvasását). De itt nincs ilyesmire szükség, mert az első oldalak után süppedsz is be a történetbe, a világba, a lapok közé, a betűtengerbe... :)) ööö... veszed fel a kabátkönyved! :D És szeeevusz külvilág, te köszönöd szépen, inkább Hétszegellet tájain barangolsz.

El nem tudom mondani, mennyire szeretem... 

Tökéletesen kidolgozott egyedi világ, semmi bonyolultság nélkül. Más a "mágia", mint más fantasykben, mások a lények - már amennyi van -, minden más. Mégis megvannak benne azok a (általam legalábbis nagyon) szeretett fantasy könyvekre jellemző kis jelenet/helyszín szösszenetek. Tudjátok, a nyugis fogadók hangulata - ahol valami végül úgyis felborzolja a kedélyeket -, az öreg, bölcs karakterek, érdekes nép(ekk)el való megismerkedés... nem sorolom fel az összeset, tudjátok, miről beszélek.

Itt ráadásul Kvothe még kobozon is játszik, ami egy húros hangszer, közel áll az általam imádott gitárhoz. Úgyhogy... :D

"Van terhes csönd. Udvarias csönd. Zavart csönd. Van sokat sejtető csönd, bocsánatkérő csönd, nyomatékos csönd…"

Nagyon bejöhet Rothfussnak a csönd, mert elég sokszor belefutunk ilyen-olyan róla szóló okosságba, példának okáért ott van az a bizonyos háromszólamú csönd, aminek leírásával mindkét kötet kezdődik. Az első kötetnél engem már ott megnyert, az előszóban. Jól ki kell gondolni az előszavakat, ha a történethez kapcsolódóak, hogy egyből megfogja az olvasót, és ne pedig elriassza.

Én pl. nem szeretem a több 10 oldalas előszavakat, amikben valami a történethez kapcsolódó 1000 évvel ezelőtti történelmi esemény van leírva, ami teljesen összezavar, aztán az Első fejezet címszavak után egy teljesen más dolog vár. Értem, hogy ez jó, szükséges, vagy csak egy plusz, hogy komplexebb képet kapj a világról, de nemtom... illesszék mondjuk be néhány fejezet után, vagy közbe-közbe valahova biggyesszék be...

Node mondom, itt kb. egy oldalnyi előszó vár, ami ad egy rohadt jó hangulatot a könyv kezdeti bemutatkozásához. (mint pl. most az Elantrisnál is ez van. Sanderson sem bonyolította túl, nagyon bejövős:)

Nyálazhatnék fel-le Rothfussról, Kvotheról még x bekezdésen keresztül, de úgysem érdekelne senkit, hogy én mennyire szeretem. Kevés infót adtam, ami azért is van, mert viszonylag rég olvastam, amit ki akartam emelni, már elfelejtődött (pl. a Tempis rész... no, az egy rohadt jó rész volt!), jegyzetem meg nincs. Úgyhogy ennyi.

Aki még esetleg nem olvasta A szél nevét, nyugodtan fogjon bele. Szeretni fogjátok.

Tehlu áldjon, Rothfuss cimbora! Siess a harmadik kötettel! :D

Ja, és nyugodtan nyakon lehet vágni virtuálisan, de én ezt ecsém betitulálom szépirodalomnak is...

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone (Harry Potter és a Bölcsek Köve)

Ha valamiről azt mondom, hogy mindenki hallott róla, akkor Harry Potter mindenképp megy a listára. Bár a valódi célközönség az ifjú társadalom, életkortól függetlenül mindenki látott már legalább egy részletet az egyik filmből, szerintem még nagymuter is - muter szereti.

Mondjuk ami az ideális életkort illeti, ha létezik ilyen egyeltalán, akkor valahogy pont úgy a jó, hogy Harryvel egy cipőben járj életkor szempontból. Szerintem.

Mert ha kölyökként veszed kézbe az első kötetet, szivárványt hánysz, és köszönsz is el a korai lefekvéstől, míg be nem fejezed. Abba a dologba, hogy manapság mikor dőlnek le a kölykök, nem megyek bele... abba, hogy olvasnak-e, ráadásul Harry Pottert, mégúgysem.

Lefordítom, az eddigi mondandóm lényegét: nem szükséges elmondanom, miről szól. Úgyis tudod. 

Tavaly nyáron rámjött, hogy HP kell, így elolvastam a 6. kötetet, újra, és ejdejó volt. Idén nyáron meg minden ott kezdődött, hogy egyik májfrendem belecsapott a lecsóba, hogy akkor itt az idő megnézni a filmeket, én meg akkor előkaptam az első kötetet, mert nehogymár kimaradjak valamiből. De, ezennel, valamilyen csoda folytán rászántam magam, hogy angolul olvassam, de ne kapjam elő 5 oldal után a magyart kiadást, hanem végig idegenül olvasni. Kidüllesztem mellkasom, és bátran jelentem: elolvastam első könyvemet angolul. Az nem lényeges, hogy már szinte fújom kívülről, tehát ha nem is értettem valamit, úgyis tudtam mi van ott. Viszont becsületesen kiírtam fél oldalnyi szót, amivel sehogysem tudtam megbirkózni.

Ha valaki esetleg szeretne angolul, de még eddig valahogy nem, és esetleg szóba jöhet Potter, akkor nyugodtan. Ha egy-két szót nem is értesz, simán ki lehet következtetni, mert a nyelvezet nem bonyolult. Én annyira bátor vagyok, hogy a másodikat is angolul kezdtem el. Nemazért, hogy keménykedjek, de azért, valljuk be... nagy fenegyerek lettem :)))) (nemhogy valaki komolyan vesz!)

Nna. Még anno sikerült kölyökként megismerkedni Potterrel, és nagyon odavoltam érte. Várni kellett néhány kötet után a megjelenésekre, azt hiszem a negyedik akkor még váratott magára, úgyhogy óriási izgalomban voltam, mikor jött a hír, hogy megjelenik. Emlékszem, rohadt nagy fejfájással ütöttem fel, de legalább az első fejezetet végig kellett futni, mielőtt gyógyító horkolásba kezdtem. Aztán az ötödiknél felkeltem kicsit korábban, hogy legalább még egy fejezet lemehessen, mielőtt iskolába megyek, muter rosszalló nézését semmibe véve. Félévi dolgozatokra persze nem volt idő tanulni, mert pont akkor kaptam kölcsön, kizárólag pár napra a könyvet, s persze az volt az érdekesebb...

Mindezzel nem vagyok egyedül. Óriási felhajtás volt a kötetek megjelenése, éjfélkor kezdték árusítani őket Angliában, meg itt-ott, én emg néztem a TV-ben irigykedve, hogy vigyorognak a kölykök, mert nekik már emgvan az új Potter könyv.

Potter sikere abban rejlik, hogy mindenki szeret elvarázsolódni, kuncogni, izgulni, hátrahagyva saját baját. Ezért szeretik a felnőttek is, a kicsik is, a huszonévesek is. És ezért van pl kiadva komolyabb, felnőtteknek nem kínos borítóval is (magyarul sem ártana!), amiket szépen ide biggyesztek most, mert az úgy kúúúlabb :) 

Ami a filmeket illeti, szerintem azok is teljesen rendben vannak. Persze, a könyv a jobb, de most, ahogy belenéztem az első részbe olvasás után, még jó néhány párbeszéd is megegyezik a könyvével. Ahogy haladnak előre a részekkel persze elég sok dolgot kihagynak, megváltoztatnak, de hát nem igazán lehet egy filmbe belenyomni 500-600 oldalt, amik tele vannak akcióval.

Ja, van amúgy egy kis fél órás dokumentumfilm Rowlinggal. Visszamegy a kávézóba, a lakásba, ahol írta az első kötetet, elmondja milyen nehezen éltek lányával egyik napról a másikra, míg be nem robbant a könyv sikere. Ha valaki rajongó, biztos megnézi, akinek csak egy jó film/könyv, azt nem hiszem, hogy érdekelné. Csak mondom.

Nna... van Potter bejegyzésem.

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alexia Tarabotti vénkisasszonynak számít, a cirka 25 évével. Anyja szerint túl barna a bőre, nagy az orra, és különben is, mi az már, hogy olvasott, és nem egy buta csitri, aki a főurak láttán meghunyászkodva legyezi magát a csipke-legyezőjével? Persze, hogy nem kell senkinek. Alexiát ez viszont nem igazán zavarja. Még az sem böki a csőrét túlságosan, hogy nincsen neki lelke. Elvan ő magának a XIX. századi, Londonban, ahol a természetfölötti (vámpírok, vérfarkasok, szellemek) létezése bizonyított, elfogadott tény. Immár nem a félelem, rettegés megtestesítői.

Így nem meglepő, hogy a könyv elején zajló bálon Alexia nem mást, mint egy vámpírt döf szíven, teljesen véletlenül. A vámpír meghal, tömeg becsődül, és jönnek is a kérdések: a vámpír melyik bolyhoz tartozott, és ki alkotta? És így tovább sok-sok kisebb-nagyobb rejtélyt kell kideríteni, úgyhogy be is indul a regény. Nem szeretném végig mesélni.

Valószínű, hogy soha nem olvasom el ezt a könyvet, ha nincs ez a recenzió dolog. Annyit láttam, hogy mi a címe, a borítót meg sem lestem, elkértem. Aztán míg elvoltam egy másik könyv befejezésével, jött egy-két értékelés. Méghozzá olyan is, hogy csak lányoknak. Höhö, na, mondom, beválogattam... úgyhogy sandítottam rá, de végül beleolvastam, aminek az lett a vége, hogy elolvastam. Kész, vége, mondom is, szerintem - nekem milyen.

A világ tetszett. Szeretem a viktorinánus kori történeteket. Enyhe steampunk szaga is van a könyvnek, de nem túlnyomó, épp csak észreveszed, aztán szevasz, majd később bekukkant újra egy csöppet.
A karakterek nagyon a helyén vannak. Viccesek, szeleburdik, őrültek, buták, okosak, elegánsak, van itt minden, amit a XIX. századi London csak magába fogadhat. Alexia alakja emlékeztetett kicsit Thanira (J. Goldenlane... valaki szereti?). Szemtelen, nem csinál maga alá egy kis izgalomtól, úgy odaszól, hogy arról koldúlsz, aztán megigazítja terebélyes domborulatait, és semmi szégyen nélkül billeg tovább a dolgára. Na, jó, nem igazgatja magát non-stop, innen is látszik, hogy inkább leányoknak íródott itt az egész mindenség. (vissza térek, pillanat)
Kedvenc szereplő Lyall, Floote és Lord Akeldama. Lyall és Floote nekem tipikus Wodehouse szereplő, mint Jeeves. Mindig tudják mi a teendő, és mindig ott vannak, ha szükség van rájuk. Van humoruk, bár nem igazán kecsegtetik, ha mégis, akkor viszont nagyon hálás vagy nekik érte.

Egyes részeknél felöltött bennem Durrell és Wodehouse neve. Mert a helyzet, vagy egy szereplő annyira emlékeztetett, hogy az már nem szembe ötlik. Erre a könyv végén található interjúban az írónő felsorolja őket (Jane Austen társaságában) példaképeinek. Királyság tudtam én! :)

Szóval a történet, a világ, helyszín, az írónő humora, a nyelvezet, minden a helyén van, és nekem ez így elég is lett volna, de itt ugrik a majom a kútba. Mert ez a könyv tényleg a női közönségnek íródott. Ugyanis belép a képbe Lord Maccon, az alfa-hím vérfarkas, akinek egy válvonásától is megmozdul minden izma a felsőtestén. Kb. 100 oldal után belép az erotika, itt-ott bedugja az orrát, és tartózkodik néhány oldalon keresztül. A leírások többsége a női öltözet fodrát-bodrát tagolja, amiknek a felét sem értettem, lévén gőzőm sincs az ötödik alsószoknya elnevezéséről, vagy a cicifix régies nevéről. Most ezek csak példák, mert tényleg nem jegyeztem meg a szavakat, nem néztem utánnuk. Alexia gyakran igazgatott valami ruhaneműt magán, de ugyanúgy igazgathatja, ha tudom mi az, ha nem.
Mindezekért egy kicsit kárpótolt az, hogy Alexia testzuhataga is szépen le van írva ott, ahol kell, de mégsem ez teszi a lényeges részt a latba.

Szóval, hölgyek, bátran, bátran, nem fogtok benne hibát találni!
Uraim, elvtársaim, csak akkor, ha nagyon nincs más. Szórakozni lehet rajta, de találunk mi magunknak száz meg száz olyan könyvet, ami nem a nők erotikára való vágyait készül kielégíteni.

Meg nem bántam, hogy elolvastam, legalább tudom, hogy milyen. Folytatni nem fogom a sorozatot, mert ugye az, ha minden igaz 4 kötetes. Ja, és ha sok a borítón a rózsaszín, és esernyős hölgyemény nézi a nagylábújját rajta, akkor nagy az esély, hogy a célközönség nem én vagyok. Nem kell mindent erőltetni. :)

Április 21-én lesz Könyvfesztivál, ahol az írónő 14:00 - 15:00 között dedikál a Könyvmolyképző standnál!

(És most elvonulok fát vágni, vagy vadászni, vagy valami, csak, hogy jobban érezzem magam :))

Terry Pratchett, Neil Gaiman: Elveszett Próféciák

Ha kb két könyvet olvasol egyszerre, de épp semmihez nincs kedved, mi a teendő? Újat előkapni, természetesen. Na de mit? Épp Amadeánál jártam, mikor beugrott a fenomenális ötlet, így beírtam a keresőbe, hogy 'humor', és nézelődtem. Az Elveszett Proféciáknál találtam egy olyan szösszenetet, hogy emlékezteti a könyv Moore-ra, így fel is csaptam a könyvet izibe. Nem lett megbánva.

Itt a világvége. Megszületik az Antikrisztus, mindenki izgalomban van, már persze aki tud az egészről.

"Mennyország versus Pokol, három menet, kiütésig, törülköző nincsen."

Ennyit a tartalomról.

Tetszett az ötlet, jó kis Ómen paródia :) Láttátok a filmeket? Anno pár éve jókat meresztgettem rajta a szemem, most nem tudom mennyire tetszenének, fel kell eleveníteni.
Jók voltak a szereplők, Pratchett humorát amúgy is szeretem, és igencsak megörültem, mikor megszólalt benne a már jól ismert Halál is a nagybetűivel.

Megtudjuk a könyvből a nagy igazságot, nincs olyan, hogy jó, vagy rossz, csak ember. Tessék parancsolni, itt az idézet:

"Talán segít megérteni az emberi viselkedést, ha tisztázzuk, hogy a történelem legnagyobb dialai és tragédiái nem annak köszönhetőek, hogy az ember alapjában jó vagy alapjában rossz természetű, hanem annak, hogy alapjában ember."

Oda meg vissza vagyok az olyan humoros könyvektől, amik nem csak röhej-gránátokkal bombáznak, hanem mondanivalóval is fel vannak ruházva. Itt ilyenről van szó. Okké, meg van írva, hogy itt az Apokalipszis, vége a világnak, nagy csata, csitt-csatt, az Antikrisztus meg tevékenykedik majd magának a Földön, megrontja az emberiséget. De mi van, ha nem? Mi van, ha a démonok sem vérig romlottak, az angyalok pedig nem azok a fenékik szentfazakak, mint amilyeneknek lenniük kéne az eddig hallottak alapján?

És itt hozhatom szóba Crowleyt és Azirafaelt. A démont és az angyalt, akik bár őselellenségek kéne hogy legyenek, igazán jó barátok. Leülnek borozgatni, kitárgyalni ezt az egész szevasz emberiség dolgot, és kinyilvánítják véleményüket, persze csak mértékkel, nehogy a fentiek megtudják. Az ő részeiket élveztem a legjobban, de kinek ne tetszene a Crowley autójából szóló folyamatos Queen sláger-összeállítás, vagy Azirafael könyvesboltja?

Másik nagy kedvencek az Ők. Nem egy szektáról van szó, hanem 4 gyerekről, akik lábszárcsontig gyerekek, még a régi fajtából. Akik koszosan, horzsolásokkal tele szaladnak haza este, mert ki tudja pontosan hol rosszalkodtak a barátaikkal. Akik ásnak, játszanak, bicikliznek, nem pedig non-stop a szobában ülnek a billentyűzetet csapkodva. Olyan jó volt velük együtt kuksolni a gödörben, és hallgatni az elmélkedéseiket a világ nagy gondjairól. Valahogy King jutott eszembe, neki vannak még ilyen gyerek karakterei, szeretem az ilyesmit.

"- Fölnősz úgy, hogy indiánokról, meg kalózokról, meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnával, meg kivágott erdőkkel és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg fölnőni."

Kiírogattam egy csomó részt, ezért a sok idézet, de amúgy is elég keveset tudok mondani, így van ez a humoros könyvekkel, amiket szeretek, nemtom miért. Szóval ha kikapcsolódni akartok, itt a könyvetek, nem túl hosszú, érdekes, izgalmas, hangosan felnyerítős. Ha hiányzik Moore, akkor pótlásnak is tökéletes.

"... tökéletesen el lehet élni egészséges ételeken, ha az ember előtte nagyot ebédelt."

P. G. Wodehouse: Folytassa, Jeeves!

Wodehouse téren úgy állok - álltam, mint Rejtővel. Hallottam felőle annyit, hogy csak nnnna, de el nem olvastam volna semmit tőle, aztán elolvasva 5 oldalt, jött a megvilágosodás, fény áradt a lapokból, kényelembe helyeztem magam, és vihogva ugrottam fejest a mondataiba. Mert én szeretem az angol humort, és mert én szeretem Wodehouse-t... milyen okos és ügyes vagyok, éles elme ezerrel. :D

Jelentem alássan, ez már a második Wodehouse könyvem, kicsit tovább tartott az olvasása, mint az elsőnek, mert valóságos könyvhalomnak kezdtem neki időközben, de becsületesen visszatértem, és befejeztem. Psmith (a Forduljon Psmithhezbőőől) óriási arc volt, kizártnak tartottam, hogy hasonlóan jó karaktert találok majd más könyvben, de Jeeves sem semmi. Ő máshogy. Nem a poénjairól híres, hanem arról, hogy ő Jeeves. Ha baj van, ott van Jeeves, segít, és biztos ismerőse, vagy rokona a valaki, akivel épp összetűzésbe kerültél, vagy valami hasonló. Az egyetlen kritérium, hogy öltözz rendesen, mert pl. a lila zoknid, vagy a selyeminged kiveri nála a biztosítékot, és akkor nézheted magad.

Azt hittem egyébként, hogy egy regénybe kezdek neki, aztán az 5. novella után leesett, hogy ez egy enyhén összefüggő novelláskötet... de ezzel nincs baj, istenmegments, hogy valaki emiatt ne olvassa. Olvashatod egyben is, külön is, ahogy csak szemed- szájad ingere. :)

Nem tudok sokat írni róla, - mint ahogy Rejtőről sem tudtam soha - szerettem, nevettem, sok-sok Wodehouse-t akarok még olvasni. Tessék kézbe venni, mert fel fog vidítani!

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett | Bartimaeus I.

Gondoltam leülök olvasni, ne végignéztem a szobán, és észrevettem a jegyzeteim a könyvről, megírom akkor már a bejegyzést.

Jonathan Stroudot még valamikor tavaly találtam molyon, a többség dicsérte, így ment kívánságlistára, két hete meg rátaláltam, elolvastam.

Londonba érkezünk, egy újabb módosított Londonba, mert itt is létezik mágia, léteznek mágusok, varázslók, varázslatos lények, új köntösben. Az egyész világ élén a varázslók állnak, ők irányítanak, szervezkednek, ők vannak a Parlamentben, de úgy néz ki, aki oda jut az nem lehet becsületes. Ugyanis a varáslók többsége kapzsi, egós, a saját jólléte, minnél feljebb jutása a fontos, másokat nyugodt szívvel taposnak nyakon céluk elérése érdekében. Hogy hogyan működik a mágiájuk? A lények (dzsinnek, koboldok, afriták) segítségével. Ők semmit nem csinálnak, csak megtanulják, hogyan-miként kell őket megidézni, akaratuk alá hajtani, végül kényszeríteni őket arra, hogy elvégezzék helyettük a piszkosmunkát.

Az ifjú tanoncok gyerekként kerülnek mesterükhöz (imádtam a részt, amikor kiderül, hogyan választják ki őket, és miképpen járnak el velük ahhoz, hogy később mágusokká legyenek), hogy ezentúl velük éljenek, és tanuljanak tőlük, így Nathaniel is. A fiú okos, kiemelkedő tanítvány, de mestere ezt nem veszi észre, túlságosan el van foglalva magával. Egy alkalommal a fiút megalázza, elveri egy nagy pozicióban levő mágus, Simon Lovelace, de mestere nem kel védelmére. Ekkor Nathaniel elhatározza, hogy ha törik, ha szakad megbosszúlja megaláztatását, nem hallgat többé mesterére, és megidéz egy magas szintű dzsinnt, Bartimaeus-t, akivel majd elvégezteti a mocskos melót. (höhö... hiányzik Moore)

Fogalma sincs mekkora galibába keveredik ezzel, nem csak saját- de rengeteg ember életét veszélyezteti a csínnyel, amit kieszel. Az én ízlésemnek teljesen megfelelően volt adagolva az izgalom, a titkokról/még ki nem derült- homályos dolgokról való fátyol lerántás, a humor, szóval minden. A karakterek szépen bontakoznak, fejlődnek. A világ megteremtése is rendben van, nem lett gagyi, nem lett sok, nem lett túl bonyolult. Egy jól megírt ifjúsági urban-fantasy.

Mindezt két nézőpontból kapjuk tálalva, ott van Nathaniel, E/3-ban, és Bartimaeus E/1-ben. Bartimaeus nagy arc, nekem bejött a humora, semmit sem vesz túl komolyan, ha mégis, elhülyéskedi. Az ő részeire jellemzőek a lábjegyzetek, amik inkább plusz beszólások, ritkán magyarázatok.
A történetalakítás teljesen rendben van, in medias res indul, durr bele az eseményekbe, aztán szépen lassan megyegetünk vissza az előzmányekhez is, hogy mindent teljesen megértsünk.

Bár voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, engem el fog veszíteni az író, de én ezt azzal indoklom, hogy Rothfuss-t olvastam előtte, és az ő lécét nem lehet megugrani. De - szerencsére - nem haragudtunk meg egymásra, a végkifejlet tetszett, nem épp erre számítottam. Kellemes lezárás, meg is lep - ha nem olvasol utánna, miről szól a II. kötet -, és felkelti az érdeklődést a következő kötet erejéig, minimum. Folytatva lesz a sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ilyet keres, tessék parancsolni, még válogatni is lehet régi, és új kiadás között. :)

Pontszáma 9-es, kedvenc karakter: Bartimaeus és a kis kobold a látólemezből.

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Nyári... fenéket nyári, csak tavalyi olvasmány, az az időszak, amikor naponta elolvastam egy könyvet, ezért elnézést, ha nem emlékszem mindenre tökéletesen, de nem is az a célom, hogy most boncolgassam a könyvet, hanem, hogy elmondogassam nekem milyen volt. Kicsit nyűgös-dühos is vagyok, és ki szeretném pötyögni magamból ezt, mert eszembe jutott.

Veszel egy huszonéves akárkit, min jár az esze (már ha beért annyira, hogy legalább sétálgasson... manapság divat, hogy az emberek csesznek rá mindenre)? Azon, hogy mit kezdjen magával. Egyetem? Meló? Vagy egyetem, hogy ugyebár kiképezze magát, és aztán jön a tuti meló, mert ugye éveket tanult érte, megérdemli. Aztán jön ez-az, oszt puff neked, semmi sem jó. Az egyetem nem tetszik, ha befejezed, nem találsz munkát, ha meg egyáltalán nem is mentél, akkor keresgélsz, sokszor jobbat találsz, mint aki tovább tanul. Mert így van, szerencse kell, messze nem elég a tanulás (személyes vélemény, le lehet szídni, nyugodtan).

No, a könyv is ezzel foglalkozik. A főszereplő huszonéves. Egy nap megreng körülötte a világ, nem találja a célt benne, fogja magát, kilép az egyetemről. Hogy lefoglalja magát, vesz egy labdát, és kijár pattogtatni. Lefogalja magát, próbálja megtalálni azt, ami boldoggá teszi. Persze ez nem feltétlenül követendő példa, nem így megy sajnos az élet, nem inthetsz be csak úgy az egész mindenségnek. De abból a szempontból tisztelem a fickót, hogy azt mondta: elég, neki ez nem kell.

Közel sem ad egy konkrét választ a könyv az egész naivság, tanácstalanság problémájára, viszont nyújt egy pár órányi vígaszt. Aszongya neked, hogy nem vagy biza egyedül, más is ugyanúgy micsinál az életében, mint te (...már ha). Tisztelem, becsülöm azokat, akikben megvan a kitartás, hogy valamit véghez vigyenek, mert szerintem erről van szó. Tarts ki, ne labdázz, mert neked nem biztos, hogy sikert hoz. Nem viszek be személyes, barátokról szóló ez-azokat, mert nem szeretnék, de mindegyikőjüket imádom, és tisztelem azért, amiket csinálnak, elértek.

Elnézést, ha negatív vagyok, jókat lehet amúgy derülni a könyvön, egyáltalán nem olyan a hangulata, mint amilyet én vakerálok, tényleg, csak én vagyok elkenődve jelen minutában. :) Mindenképp érdemes kézbe venni, rövidke, szórakoztató, ha ebben a cipőben jársz, akkor főleg.

Erlend Loe instenkirály, ezen könyve alapján, lesz még tőle olvasás, mindenképp :)

Túl sok köze nincs hozzá, de valahogy ez jut eszembe jelenleg (lehet csak azért, mert Linkin Parkot nyomatok).

Linkin Park - Bleed it out

Élő, mert Chester így is tökély :)

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)