Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Valamit kell tudjon egy író, ha fantasy rajongók ezrei pakolja már az első könyvét az imádott kedvencek közé. Nohát, Rothfuss tud is, és az előző kötet színvonalából egy cseppet sem enged. Ahol az első kötet vége lezárult, ott folytatódik a második eleje.

Kote beígérte, hogy 3 nap alatt meséli el a történetét: gyerekkorától, egész addig, amíg felnőttként mindenki Kvothénak, a Királyölőnek, a nagy arkanistának ismeri majd, aki hatalmas tetteket vitt végbe. Íme itt a második nap mesélésének krónikája.

Nálam abszolut kedvenc, úgy az első, mint a második kötet. Az elsőt befaltam hamar, a másodikat nyúztam-húztam, hogy maradjon, tartson még, mert ugye a harmadik megjelenése, még rejtély... mint a bizonyos király személye, akit miatt ugye Kvothe királyölő lesz, mert sehol senki... :)

Egy sorozathoz azért félek sokszor visszatérni (főleg, ha 1000 oldalt üt egy kötet), mert fúú, most én elfelejtettem a szereplők nevét, vagy egy fontos mozzanat kiment a fejemből, pedig annak most mekkora egy csattanója lenne, ha friss lenne az élmény. Ezért szokásom újraolvasni az első köteteket (ha nagyon komolyan gondolom a sorozat olvasását). De itt nincs ilyesmire szükség, mert az első oldalak után süppedsz is be a történetbe, a világba, a lapok közé, a betűtengerbe... :)) ööö... veszed fel a kabátkönyved! :D És szeeevusz külvilág, te köszönöd szépen, inkább Hétszegellet tájain barangolsz.

El nem tudom mondani, mennyire szeretem... 

Tökéletesen kidolgozott egyedi világ, semmi bonyolultság nélkül. Más a "mágia", mint más fantasykben, mások a lények - már amennyi van -, minden más. Mégis megvannak benne azok a (általam legalábbis nagyon) szeretett fantasy könyvekre jellemző kis jelenet/helyszín szösszenetek. Tudjátok, a nyugis fogadók hangulata - ahol valami végül úgyis felborzolja a kedélyeket -, az öreg, bölcs karakterek, érdekes nép(ekk)el való megismerkedés... nem sorolom fel az összeset, tudjátok, miről beszélek.

Itt ráadásul Kvothe még kobozon is játszik, ami egy húros hangszer, közel áll az általam imádott gitárhoz. Úgyhogy... :D

"Van terhes csönd. Udvarias csönd. Zavart csönd. Van sokat sejtető csönd, bocsánatkérő csönd, nyomatékos csönd…"

Nagyon bejöhet Rothfussnak a csönd, mert elég sokszor belefutunk ilyen-olyan róla szóló okosságba, példának okáért ott van az a bizonyos háromszólamú csönd, aminek leírásával mindkét kötet kezdődik. Az első kötetnél engem már ott megnyert, az előszóban. Jól ki kell gondolni az előszavakat, ha a történethez kapcsolódóak, hogy egyből megfogja az olvasót, és ne pedig elriassza.

Én pl. nem szeretem a több 10 oldalas előszavakat, amikben valami a történethez kapcsolódó 1000 évvel ezelőtti történelmi esemény van leírva, ami teljesen összezavar, aztán az Első fejezet címszavak után egy teljesen más dolog vár. Értem, hogy ez jó, szükséges, vagy csak egy plusz, hogy komplexebb képet kapj a világról, de nemtom... illesszék mondjuk be néhány fejezet után, vagy közbe-közbe valahova biggyesszék be...

Node mondom, itt kb. egy oldalnyi előszó vár, ami ad egy rohadt jó hangulatot a könyv kezdeti bemutatkozásához. (mint pl. most az Elantrisnál is ez van. Sanderson sem bonyolította túl, nagyon bejövős:)

Nyálazhatnék fel-le Rothfussról, Kvotheról még x bekezdésen keresztül, de úgysem érdekelne senkit, hogy én mennyire szeretem. Kevés infót adtam, ami azért is van, mert viszonylag rég olvastam, amit ki akartam emelni, már elfelejtődött (pl. a Tempis rész... no, az egy rohadt jó rész volt!), jegyzetem meg nincs. Úgyhogy ennyi.

Aki még esetleg nem olvasta A szél nevét, nyugodtan fogjon bele. Szeretni fogjátok.

Tehlu áldjon, Rothfuss cimbora! Siess a harmadik kötettel! :D

Ja, és nyugodtan nyakon lehet vágni virtuálisan, de én ezt ecsém betitulálom szépirodalomnak is...

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone (Harry Potter és a Bölcsek Köve)

Ha valamiről azt mondom, hogy mindenki hallott róla, akkor Harry Potter mindenképp megy a listára. Bár a valódi célközönség az ifjú társadalom, életkortól függetlenül mindenki látott már legalább egy részletet az egyik filmből, szerintem még nagymuter is - muter szereti.

Mondjuk ami az ideális életkort illeti, ha létezik ilyen egyeltalán, akkor valahogy pont úgy a jó, hogy Harryvel egy cipőben járj életkor szempontból. Szerintem.

Mert ha kölyökként veszed kézbe az első kötetet, szivárványt hánysz, és köszönsz is el a korai lefekvéstől, míg be nem fejezed. Abba a dologba, hogy manapság mikor dőlnek le a kölykök, nem megyek bele... abba, hogy olvasnak-e, ráadásul Harry Pottert, mégúgysem.

Lefordítom, az eddigi mondandóm lényegét: nem szükséges elmondanom, miről szól. Úgyis tudod. 

Tavaly nyáron rámjött, hogy HP kell, így elolvastam a 6. kötetet, újra, és ejdejó volt. Idén nyáron meg minden ott kezdődött, hogy egyik májfrendem belecsapott a lecsóba, hogy akkor itt az idő megnézni a filmeket, én meg akkor előkaptam az első kötetet, mert nehogymár kimaradjak valamiből. De, ezennel, valamilyen csoda folytán rászántam magam, hogy angolul olvassam, de ne kapjam elő 5 oldal után a magyart kiadást, hanem végig idegenül olvasni. Kidüllesztem mellkasom, és bátran jelentem: elolvastam első könyvemet angolul. Az nem lényeges, hogy már szinte fújom kívülről, tehát ha nem is értettem valamit, úgyis tudtam mi van ott. Viszont becsületesen kiírtam fél oldalnyi szót, amivel sehogysem tudtam megbirkózni.

Ha valaki esetleg szeretne angolul, de még eddig valahogy nem, és esetleg szóba jöhet Potter, akkor nyugodtan. Ha egy-két szót nem is értesz, simán ki lehet következtetni, mert a nyelvezet nem bonyolult. Én annyira bátor vagyok, hogy a másodikat is angolul kezdtem el. Nemazért, hogy keménykedjek, de azért, valljuk be... nagy fenegyerek lettem :)))) (nemhogy valaki komolyan vesz!)

Nna. Még anno sikerült kölyökként megismerkedni Potterrel, és nagyon odavoltam érte. Várni kellett néhány kötet után a megjelenésekre, azt hiszem a negyedik akkor még váratott magára, úgyhogy óriási izgalomban voltam, mikor jött a hír, hogy megjelenik. Emlékszem, rohadt nagy fejfájással ütöttem fel, de legalább az első fejezetet végig kellett futni, mielőtt gyógyító horkolásba kezdtem. Aztán az ötödiknél felkeltem kicsit korábban, hogy legalább még egy fejezet lemehessen, mielőtt iskolába megyek, muter rosszalló nézését semmibe véve. Félévi dolgozatokra persze nem volt idő tanulni, mert pont akkor kaptam kölcsön, kizárólag pár napra a könyvet, s persze az volt az érdekesebb...

Mindezzel nem vagyok egyedül. Óriási felhajtás volt a kötetek megjelenése, éjfélkor kezdték árusítani őket Angliában, meg itt-ott, én emg néztem a TV-ben irigykedve, hogy vigyorognak a kölykök, mert nekik már emgvan az új Potter könyv.

Potter sikere abban rejlik, hogy mindenki szeret elvarázsolódni, kuncogni, izgulni, hátrahagyva saját baját. Ezért szeretik a felnőttek is, a kicsik is, a huszonévesek is. És ezért van pl kiadva komolyabb, felnőtteknek nem kínos borítóval is (magyarul sem ártana!), amiket szépen ide biggyesztek most, mert az úgy kúúúlabb :) 

Ami a filmeket illeti, szerintem azok is teljesen rendben vannak. Persze, a könyv a jobb, de most, ahogy belenéztem az első részbe olvasás után, még jó néhány párbeszéd is megegyezik a könyvével. Ahogy haladnak előre a részekkel persze elég sok dolgot kihagynak, megváltoztatnak, de hát nem igazán lehet egy filmbe belenyomni 500-600 oldalt, amik tele vannak akcióval.

Ja, van amúgy egy kis fél órás dokumentumfilm Rowlinggal. Visszamegy a kávézóba, a lakásba, ahol írta az első kötetet, elmondja milyen nehezen éltek lányával egyik napról a másikra, míg be nem robbant a könyv sikere. Ha valaki rajongó, biztos megnézi, akinek csak egy jó film/könyv, azt nem hiszem, hogy érdekelné. Csak mondom.

Nna... van Potter bejegyzésem.

Wolfgang & Heike Hohlbein: Tizenhárom

Thirteen árva maradt (lassan ez követelmény, ha fiatal a főhős:). Anyja hátrahagyott számára egy levelet, amiben tájékoztatja, hogy létezik neki nagyapja. Így a kislány, pár nappal a tizenharmadik születésnapja előtt repülőre száll, hogy sok viszontagság árán, amik történte után már nem igazán tudja, hogy bedilizett-e vagy sem, megérkezik a nagyfaterhez.

Az ősz, hórihorgas égimeszelő férfi azonban nem egy hétköznapi házban él. Oké, hogy hatalmas, régi és kissé rémisztő, de sokkal többet rejt, mint amit amúgy is elképzelni lehetne róla. És akkor a nagyapa most kinek az oldalán is áll, és ki is ő valójában?

Nagyvonalakban.

Megindultam a könyvátrba, hogy én most ellopom, és újraolvasom Eddings Elenium trilógáját, de a könyvtár zárva volt. Pár nap múlva újra próbálkoztam, de akkor a nénike, aki szerintem ösztönből nem csíp, nem engedett tivornáyzni, mondván, hogy nem ad könyvet, míg vissza nem viszem az összeset. Mert Cortázar itt maradt Kolozsváron. Lehet, hogy ez teljesen normális, de nem nálunk. Alig járnak páran a könyvtárba, a szabályok lazák, örülnek, ha megy valaki. De nem a így a Sátán felesége. Úúúúgyhogy letámadtam szobatársam polcait, így jött velem a Tizenhárom, többek között.

Tetsztett már az eleje is, pörögnek az események, te sem tudod mi a fene történik, mert szusszansz, és megint rohanni kell, vagy vakarni a fejed, hogy fúúú, itt mi lesz? Bár kicsit furán álltam a könyvhöz, okot nem tudok mondani, de valamiért nem akartam komolyan venni. Volt egy olyan hülye - alaptalan - sejtelmem, hogy nem lesz megmagyarázva megfelelelően minden, és nem kapom meg a várt csattanót az utolsó oldalakon.

Mert minden nagyon szépen fel van építve. Szépen halmozódnak a titkok, a rejtélyek, a válaszra váró kérdések. Akció téren is minden igényem ki volt elégítve, volt időm ismerkedni a mellékszereplőkkel is - valamiért ezt nagyon elvárom mostanság. Miután ezek megtörténtek persze hajlandó voltam komolyan venni az egészet, és hagyni a fenébe a hülyeségem.

Thirteent, a főszereplő lánykát, hol szerettem, hol nem. Nem hisztis, nem buta, vagy idegesítő, de nem volt az a deszeretem alak sem. Lehet kicsit az bökte a csőröm, hogy 12 évesen hogy csinál már ilyeneket, meg hogy bír ennyit... mintha ez lett volna az első olyan ifjúsági könyvem, ahol fiatalka karakterek megmentik a világegyetemet is akár. Hát, mondom, valamiért gagyinak könyveltem el.

No, szerencsére nem lett igazam, a 100-akárnyanyadik oldal után már minden renben volt a fejemben is. Azt mondom, hogy az igényesebb kategóriába tartozik a regény. Nem tőmondatos, nem csak kifejezetten a dolgok pörgésén van a hangsúly, és nincs is vége 200-300 oldal után. Pont az a fajta, amit olvassanak csak bátran a már hivatalosan nem gyerekek is, a felnőttek. Mester Tamás szavaival élve (eegen, csípem a fickót), nem kell felnőni, a felnőttek hülyék. Én nem leszek hajlandó ízig-vérig felnőni, fogok nézni meséket, és ilyen könyveket is fogok olvasni, mert úgy igazából, szerintem, kortól függetlenek. Aki szereti, az szereti, legyen akár 15, vagy 45 éves. Ha szórakoztatja, és élvezi, nehogymár ne olvasná, csak azért, mert ifjúsági.

A címadó szám végigfolyik a történeten becsületesen. A legtöbb dolog 13-as, 13., vagy 13 * 13. Mindez nem zavaró, annyi, hogy már nem lepődsz meg, ha újra felbukkan, sőt, tudod előre, hogy pl. azok a lépcsőfokok bezony 13-an lesznek. Vannak még a Tizenhármak, Thirteen 13.-án született, 13:13:13-kor, a 13-as szobában volt az édeasnyjával, 13 nap múlva hagyták el a kórházat, a 13-as számú taxi szállította őket haza, 13 hetesen mosolygott először éééés így tovább. Mindezek után annyit elvártam, hogy 13 fejezetből álljon a könyv, és köszönöm, így lett.

A zárlat is tetszett, bár lehet nem csömöltem volna meg még egy alig pár oldalas epilógustól, de sebaj. Fúú, el ne felejtsem, hogy tetszett, hogy egyszercsak egy bizonyos oldalon ketté vál a szöveg, úgy néz ki, mint a Biblia pl. Nem tudtam hirtelen hova tenni, de imádtam benne, hogy két síkon folyik onnan a történet. Ilyet még eddig nem láttam, úgyhogy oda meg vissza voltam az ötlettől.

Ami viszont kicsit zavart néha-néha, hogy akad néhány fordítói hiba, 1-2 mondat magyartalanra sikerült, de épp hogy csak... nem zavaró a mennyiség. Gyakori még a dőltbetűzés, amit néhol nem tudtam hova tenni, mert nem kellett az oda, de mivel én is ezt művelem újabban, vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam.

Ki ne hagyjam még így a végén Vuss-t, a denevért, aki tud beszélni is. Nincs otthon a mi világunkban, így rácsodálkozik egy-egy dologra. Pl. mikor Thirteen fogat mos, elkönyveli magában, hogy a leányzó beza megveszett, a WC-t kis fürdőkádnak nézi, meg is kérdezi minek olyan kicsi, ésatöbbi. Ő a fő poénforrás, nekem nagyon bejött, ő is kapja a KK, azaz a kedvenc szereplő kitüntetést, gratulálok.

 
"– (..) A nevem Vuss, és ezt jól vésd az eszedbe! Még hallani fogsz róla!
– Vuss?!
– Igen, Vuss! – válaszolt a bőrpatkány. – Mert ez az utolsó hang, amelyet a legtöbb ellenségem utoljára hall életében! – Elengedte a gerendát, kiterjesztette a szárnyait, és körözni kezdett Thirteen körül. – Látod? Így! – Lecsapott Thirteenre, az utolsó pillanatban irányt változtatott, és azonnal újabb támadásra indult. – Vuss! És vuuuss!"

Becsületesen nyerítettem, mikor Peter, Thirteen barátja (akinek mindenáron angolul akartam olvasni a nevét, de NÉMETÜL kell) javasolja, hogy nevezzék át Puff-ra, mert olyan csali, és szeleburdi, hogy denevér létére mindennek nekimegy.

Tessék olvasni, szerintem érdemes. Nagyon tetszett, örülök, hogy olvasásra került. Valamiért nincs túl nagy híre, bár sok könyvet fényévekkel lenyom, amik csak úgy ni itt vannak mindenhol, hogy dejók, aztán egy kalap fos is többet ér náluk, már elnézést. Ahogy nézelődtem, szép számmal van még Hohlbein könyv, és szeretnék még olvasni, mert ezzel a könyvért pacsit adok, hátha a többi is ilyen.

Robin Hobb: A Látnok-ciklus

Le vannak ugyebár fektetve a fantasy alapjai, Hobb fogja őket, a háta mögé hajítja, és megírja a Látnok-ciklust. Mit neki fantasztikus fajok, tünde, ork, manó, kimagasló erővel rendelkező főszereplő, Istenek beavatkozása? Be van bizonyítva, hogy nem szükséges, a kevesebb több elven fogott magának földön járó, küzdő, szenvedő embereket, és őket terelgette úgy, hogy te, mint olvasó, minden egyes mondaton nyálcsorgatva fuss végig. Mert a szereplőket megszereted, megutálod, izgulsz értük, pofán csapnád őket, vagy magadhoz húznád néha valamelyiküket vigasznyújtásként.

A 3 kötet során (régi kiadás alapján többre van bontva, azt is elmondom a végére) rengeteg dolog történik, nem lehet elmesélni az egészet, talán csak Kvothe módszerével, ha adtok nekem három teljes napot, hogy elétek tárjam FitzLovag történetét.

Fitz az a gyerek, akit egy éjjel a királyi udvar kapuja elé hurcolnak, mondván, nekik nem kell többet, ha a király megcsinálta, nevelje is fel a fattyát. Nevet sokáig nem kap, mindenki fiúnak szólítja. A többség lenézi, mivel fattyú. Anyjára nem emlékszik, apját sosem ismeri meg, a királyi család egy-két tagja viszont pátyolgatja (a többi becsületesen utálja), bár csak suttyomban, mégsem teljes jogú királyi sarj. Neveltetése során kiderül, hogy ügyes gyerekről van szó, akinek az esze és a szíve is a helyén van. Hűséget fogad Elmés királynak, aki a legnagyobb titokban orgyilkossá taníttatja. De ez mind csak a kezdetek kezdete, annyi minden fog még vele történni, hogy visszagondolni is hosszú folyamat.

Tökéletes a történetalakítás. Hobb mindig meg tud lepni, újabb és újabb akadályokat állít a szereplők elé, amiket foggal-körömmel, rendesen megkínlódva tudnak csak legyűrni. Ezt az egyik jellemvonása a sorozatnak, hogy a szereplők komolyan megküzdenek minden egyes győzelemért. Tényleg földön járó hús-vér emberek, harcolnak a cél eléréséért.
Másik jellemző a nevek. Rengeteg beszélő név van a regényekben, mint pl. Igazság, Árny, Pompa, Elmés, Türelem, amik első olvasásra talán furcsák, de később - nekem - sokkal szebbnek hangzottak, mint akár egy Arwen, pedig azt legyűrni lehetetlen.

Aztán ott a mágia. Egy fantasy sincs (biztos van, csak most nem jut eszembe egy sem), ahol ne bukkanna fel valamilyen formában, mennyiségben a mágia. Itt sem marad el, de természetesen teljesen új köntösbe öltöztetve.
Első sorban ott a Mesterség, ami leginkább a Látnok-család sarjainak kiváltsága. Nem futkároznak az utcán koldusok ezzel a képességgel, ki kell fejleszteni, becsületesen meg kell tanulni használni. Lényege, hogy a használói mintegy telepatikusan tudnak kommunikálni egymással. Erősebb formájában fájdalmat is lehet vele okozni, sőt a gyilkolás sem lehetetlen. Komoly dolog, használata függőséget okozhat, ami komoly következményekkel jár, előbb-utóbb a halál sem kizárt. Mindez így zavaros, olvasás után kristálytiszta.
A másik mágia ág az Ösztön. Ezt - mint bemásoltam legutóbb az idézetben - lenézik, rettegnek tőle az emberek, mivel nem ismerik. Legendák szólnak róla, szóbeszédből ismerik csak, ha valakiben meglátják a hajlamot rá, annak sejhaj. Lényege, hogy az ember kapcsolatot tud teremteni az állatokkal, megérti őket, és megérteti magát velük. Idővel az Ösztönnel születő ember megtalálja az állat párját, akivel összekapcsolódik, szinte egyként léteznek majd tovább, miután összekapcsolódtak.

Fitz rendelkezik mindkét képességgel, innen a sok farkasos kép, ha róla beszélek. Eleinte kutyákkal érti meg magát leginkább, de Burrick, aki neveli megtiltja, hogy használja, félve a következményektől.

Már most sokat mondtam el, és még messze sem mindent. A könyv végére annyi mindent megtudunk a világról, hogy megerőltetés nélkül otthon érezzük magunkat benne. Semmi sincs túlbonyolítva a könyvekben, mégis lenyűgöző az egész, úgy ahogy van. Minden apró mozzanat jelent valamit, ááá egyszerűen fantasztikus. Sokan égnek George R. R. Martin lázban, na, tessék akkor kézbe venni Robin Hobbot is, teljesen más, de garantált, hogy tetszeni fog. Ha fantasy rajongó vagy, ha nem.

Annyira összetett az egész, hogy azt sem tudom mit mondjak még, úgyhogy legyen ez így elég. De még itt vannak a kiadások. A könyvek ki lettek adva még régen, nem olyan csicsás borítóval, akkor sokkal több részre bontva, mint most, a DeltaVision által. Hozzáteszem, hogy eredetileg is trilógia, szóval teljesen ki vagyok békülve az új kiadásokkal.

Nnno de, régen volt:

1. Az Orgyilkos tanítványa
2. A király Orgyilkosa
3. A Nép Orgyilkosa
4. Az Orgyilkos küldetése I-II.

Most pedig: (egyben lett megoldva ez-az)

1. Az orgyilkos tanítványa
2. A király orgyilkosa
3. Az Orgyilkos küldetése

Azt mondom elég leszek, nem tudok eléggé kifejezni, mennyire szeretem a sorozatot, sokszor dobálózok a kedvenc szóval, de most tényleg kedvencről van szó. Tolkien az istenkirály, Martin és Rothfuss meg mondjuk Buddha, Hobb pedig legyen Krisna, én pedig az, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik vallást kövesse, ezért mindegyiket követi. Deszeretem megkeverni a dolgokat :))

Az Ösztön(ző)

"Az Ösztönt sokan megvetik. Sok helyütt perverziónak tartják, használói a szóbeszéd szerint állatokkal hálnak, hogy így jussanak a mágiához, vagy gyermekeket áldoznak, hogy megérthessék az állatok nyelvét. Egyes mesemondók azt beszélik, hogy alkukat kötöttek a föld démonaival a tudásért. Én úgy hiszem, az Ösztön teljesen természetes eredetű mágia. Az Ösztön az oka, amiért egy csapatnyi madár egyszerre vált irányt a levegőben, ami együtt tartja a halrajokat a folyó sodrásával szemben, és az Ösztön az, ami fölriasztja az anyát, mielőtt a gyermeke fölsírna a bölcsőben. Úgy hiszem, hogy az Ösztön minden szótlan kapcsolat alapja, és minden ember bizonyos szinten fogékony rá, akár fölismeri, akár nem."

Közeledek Robin Hobb Látnok ciklusának a zárlata felé, és eszembe jutott, mi lenne, ha leírnám részletesen, esetleges kedvhozóként, milyen is Hobb világában a két féle mágia. De letettem róla, lehet elrontanám vele az ismerkedést a könyvvel, viszont így kezdődött a következő fejezet... és ezt már nem álltam meg. Fú, le vagyok taglózva ettől a nőtől...

Nem csak Martin Stark-jai farkasoznak... :) Értékelés hamarosan (ígérem, épkézláb mondatokkal, értelmesen, összefüggően :))

Képek forrása a DeviantArt, wyldraven és fittjoystick munkája.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett | Bartimaeus I.

Gondoltam leülök olvasni, ne végignéztem a szobán, és észrevettem a jegyzeteim a könyvről, megírom akkor már a bejegyzést.

Jonathan Stroudot még valamikor tavaly találtam molyon, a többség dicsérte, így ment kívánságlistára, két hete meg rátaláltam, elolvastam.

Londonba érkezünk, egy újabb módosított Londonba, mert itt is létezik mágia, léteznek mágusok, varázslók, varázslatos lények, új köntösben. Az egyész világ élén a varázslók állnak, ők irányítanak, szervezkednek, ők vannak a Parlamentben, de úgy néz ki, aki oda jut az nem lehet becsületes. Ugyanis a varáslók többsége kapzsi, egós, a saját jólléte, minnél feljebb jutása a fontos, másokat nyugodt szívvel taposnak nyakon céluk elérése érdekében. Hogy hogyan működik a mágiájuk? A lények (dzsinnek, koboldok, afriták) segítségével. Ők semmit nem csinálnak, csak megtanulják, hogyan-miként kell őket megidézni, akaratuk alá hajtani, végül kényszeríteni őket arra, hogy elvégezzék helyettük a piszkosmunkát.

Az ifjú tanoncok gyerekként kerülnek mesterükhöz (imádtam a részt, amikor kiderül, hogyan választják ki őket, és miképpen járnak el velük ahhoz, hogy később mágusokká legyenek), hogy ezentúl velük éljenek, és tanuljanak tőlük, így Nathaniel is. A fiú okos, kiemelkedő tanítvány, de mestere ezt nem veszi észre, túlságosan el van foglalva magával. Egy alkalommal a fiút megalázza, elveri egy nagy pozicióban levő mágus, Simon Lovelace, de mestere nem kel védelmére. Ekkor Nathaniel elhatározza, hogy ha törik, ha szakad megbosszúlja megaláztatását, nem hallgat többé mesterére, és megidéz egy magas szintű dzsinnt, Bartimaeus-t, akivel majd elvégezteti a mocskos melót. (höhö... hiányzik Moore)

Fogalma sincs mekkora galibába keveredik ezzel, nem csak saját- de rengeteg ember életét veszélyezteti a csínnyel, amit kieszel. Az én ízlésemnek teljesen megfelelően volt adagolva az izgalom, a titkokról/még ki nem derült- homályos dolgokról való fátyol lerántás, a humor, szóval minden. A karakterek szépen bontakoznak, fejlődnek. A világ megteremtése is rendben van, nem lett gagyi, nem lett sok, nem lett túl bonyolult. Egy jól megírt ifjúsági urban-fantasy.

Mindezt két nézőpontból kapjuk tálalva, ott van Nathaniel, E/3-ban, és Bartimaeus E/1-ben. Bartimaeus nagy arc, nekem bejött a humora, semmit sem vesz túl komolyan, ha mégis, elhülyéskedi. Az ő részeire jellemzőek a lábjegyzetek, amik inkább plusz beszólások, ritkán magyarázatok.
A történetalakítás teljesen rendben van, in medias res indul, durr bele az eseményekbe, aztán szépen lassan megyegetünk vissza az előzmányekhez is, hogy mindent teljesen megértsünk.

Bár voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, engem el fog veszíteni az író, de én ezt azzal indoklom, hogy Rothfuss-t olvastam előtte, és az ő lécét nem lehet megugrani. De - szerencsére - nem haragudtunk meg egymásra, a végkifejlet tetszett, nem épp erre számítottam. Kellemes lezárás, meg is lep - ha nem olvasol utánna, miről szól a II. kötet -, és felkelti az érdeklődést a következő kötet erejéig, minimum. Folytatva lesz a sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ilyet keres, tessék parancsolni, még válogatni is lehet régi, és új kiadás között. :)

Pontszáma 9-es, kedvenc karakter: Bartimaeus és a kis kobold a látólemezből.

Stephen King - Peter Straub: A Talizmán, A Fekete Ház

King ugyebár a horror mestere, de nem tartózkodik a fantasytől sem. Ott van pl. a Setét Torony ciklus, amit még nem olvastam, nem tudom milyen, viszont ott A sárkány szeme, amit igen, és ott engem meggyőzött. Ugyanakkor A Talizmán is nagy fantasy-ként volt titulálva, így nem hagyhattam ki őt sem.

A főhős Jack Sawyer, aki apja halála után anyjával, a B-kategóriás filmek koronázatlan királynőjével városról városra jár, menekülnek az ügyvédek, ingatlanügynökök elől. Letelepednek New Hampshire-ben, és egy alkalommal, mikor Jack az Atlanti-óceán partján bolyong, megismerkedik Speedy Parkerrel, egy idős, fekete fazonnal, akivel barátságot köt. Jack 12 éves, de nem kerüli el figyelmét anyja egyre romló egészségi állapota. Speedy segítséget nyújt neki: megmentheti anyja életét, és ezzel együtt a Territóriumok csodálatos világát is, ha vállalkozik egy nagy útra, ami közel sem lesz könnyű.

Nagyvonalakban...

Nohát, a könyv elég vaskos, 850+ oldalas, így Kingnek (és Straubnak) bőven van ideje felvázolni egy másik világot. Ez sikerül nekik. A Territóriumok egy csodás világ, a levegő tisztább, az ég kékebb, a fű zöldebb, az étel ínycsiklandozóbb, de természetesen itt sem minden fenékig tejfel, a gonosz munkálkodik, és Jack az egyetlen reménysugár a Jó győzedelmére... meg kell szereznie a Talizmánt.

Le kell állnom, mert hajlok arra, hogy csak a történetet meséljem, és nem azt szeretném. Szóval ez eddig mind szép és jó. Jól indul, én egyáltalán nem untam. A karakterek szépen bontakoznak ki, a világgal együtt. Messze nem fantasy az egész, úgy kb 40%-ban az, ami meglepett, mert arra számítottam, hogy Jack szépen átpattan a másik világba, és majd az utolsó oldalakon vissza. De szó sincs erről, folyamatosan jön-megy a világok között, erre kényszerül, de nem spoilerezek.

Nehezen írok róla, lehet nem kellett volna ennyit halasztani. Az igazság az, hogy nekem nem lett kedvencem, gőzöm sincs, hogy Peter Straub a hibás-e ezért, vagy egyszerűen úgy cakli pakli csak nem... Jó könyv, élveztem olvasni, izgultam, imádtam-utáltam karaktereket, nevettem, sokszor a sarokba hajítottam volna legszívesebben, de inkább csak kiabálni kezdtem (szobatársam nem túl nagy örömére), hogy ezt most miért kellett így meg úgy megírni, és hasonlók.

Viszont, ami idegesített, az a néhol felbukkanó GAGYI hasonlat, példáúl egy gyöngyszem:

"... A Point Venuti körüli hegységek úgy döntöttek, hogy nem állnak ellen végzetüknek, és fensíkká alakulnak át. (...) Az újonnan keletkezett hegyek egyikéből merev nemi szervként állt ki egy kémény."

Meresztgettem a szemem, hogy ez vajon melyik író lehetett, mert nem dícsérném meg érte, az biztos... :)) De, semmi sem tökéletes, befejeztem A Talizmánt, nem volt kényszer az olvasása, aki már ismeri Kinget, annak ajánlom, aki pedig csak most ismerkedik vele, az úgy vegye csak kézbe, hogy legyen vele tisztában, a többi könyvében nem ilyet fog kapni. Megkapjuk a szokásos horror vonásokat, ajjaj, ebben nem lesz hiány, de azért mégiscsak fanatsyről beszélünk.

Van testvér-regény, A Fekete Ház, akit sokkal jobban szerettem, mint a bátyját. Itt már évek telnek el a 12 éves Jack kalandja után, immár felnőtt férfi, akiből komoly nyomozó lett, de épp visszavonul, mert nem igazán tudja folytatni a munkáját, miután átélte az előző könyvben történteket.
French Landing, békés kisvárost nézi ki magának, de belép a történetbe King, és azt mondja, hogy itt sem lesz nyugtod, barátom, mert itt tevékenykedik a Halász, aki gyerekeket rabol el, akiknek holtteste megcsonkítva kerül elő. A helyi rendőrség nem sokra jut a nyomozásban, és Jack segítségét kérik.
Kiderül, hogy nem egyszerű, evilági bűntényekről van szó, a Territóriumokban újra zűrzavar uralkodik, ezentúl mégnagyobb.

Mit rejt a Fekete Ház, ki a Halász, és pontosan mire kellenek neki a gyerekek? Mert meg lehet nyugodni, nem csupán uzsonnára gyűjti be őket.

Ebben a regényben több a krimi-horror, mint a fantasy, az utolsó párszáz oldalig háttérbe szorul a Territóriumok világa, de ott aztán fénysebességgel zúdulnak az események a nyakunkba. Lehet ezért tetszett jobban, vagy, mert sokkal kingesebb. Sok szereplő, zsákutcák, és azok a bizonyos kedvenc karakterek, akikért nagyon hálás vagyok

Sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a kötet nem éri utól az előzőt, szerintem meg lenyomja. Többet izgultam, több volt a boooorzongásra a lehetőség.

A Talizmánban Farkas volt a kedvenc szereplőm, itt legalább annyira szerettem Henry-t. De ennek óriási spoiler lene a vége... ide még kevesebbet tudok írni, pedig azt hittem könyebb lesz.
Szeretem a végkifejletet is, nem baj az, ha nem minden vattacukorral bevont happy end, sőt, én el tudtam volna viselni mégtöbb drámát is, bár azért olvasás közben nagyot dobbant a szívem.

Elég leszek mostmár, úgyhogy azt mondom, érdemes elolvasni őket, én nem bántam meg. Ez itt csak egy vélemény, lehet másoknak az abszolut kedvenc lesz minkettő, vagy csak egy... kíváncsi vagyok más hogy van velük, szóljatok, mindenképp. :)

Ha A Talizmán kap egy 7-est... akkor A Fekete Ház egy 9-est (amúgy csak 8-ast érdemelne). Mindesetre örülnék egy harmadik kötetnek... :D

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Régen sokan olvastak Beagle-t, legalábbis tele voltak az ő könyveiről szóló bejegyzésekkel a blogok, és én is belekóstoltam volna, de elfelejtettem. Teljesen. Aztán néztem egy interjút Rothfuss-szal, és megemlítette, hogy szerinte mennyire zseniális ez a könyv. Úgyhogy el kellett olvasni :)

Molyon láttam, hogy nagyon sokan dícsérik, talán csak egy felhasználó volt, akinek nem tetszett 100 %-osan. Hát azt kell mondjam, hogy hozzá csatlakozok, én sem nyeltem le teljes élvezettel.

Két vadász beszélgetését csípi el az unikornisunk, akik arról társalognak, hogy ebben az erdőben biztos van egy unkornis, és, hogy ő az utolsó a fajtájából. Az egyszarvú elcsodálkozik, és útra kel, hogy megkeresse-megmentse a fajtársait. Út közben összefut egy varázslóval, és később csatlakozik hozzájuk egy nő is, Molly. Együtt mennek Hagsgard területére, mert úgy hallották, hogy Haggard király a bűnös ez ügyben. Ez a történet.

Közel sem kaptam azt, amire számítottam, gondoltam hanyatt vágódok majd, és hím létemre még az unikornisokat is deszeretni fogom. De nyögvenyelősen sikerült csak elolvasnom. Nem lányos könyv, tehát nyugodtan olvashatja bárki. Tündérmese (-regény) tündérek nélkül, nem épp egy esti mese - jellegű zárlattal.

A varázsló karaktere a könyv felétől idegesített, pedig eleinte szimpatizáltam vele. De aztán a nem vagyok képes semmire, de mégis, de mégsem egy kicsit az agyvelőmre menetelt, úgyhogy Molly (a nő, aki melléjük csapódik) oldalára pártoltam, és azokat a részeket élveztem, amikor ő tevékenykedett. Haggard király alakja is tetszett, főleg az, hogy nem volt ő olyan ízig-vérig gonosz, csak boldog akart lenni, mindannak ellenére, hogy semmiben nem találta örömét. A finom étel, a bor, a kártya, a nevetés, a szép, sőt még a fény is számára csak butaság, amibe pénzbe kerül. Mégis a lelke mélyén keresi a jót magának, és hát meg is találja, az unikornisok látványában, de ez sem teszi boldoggá.

Lír alakja is tetszett, ő ugyebár a hősszerelmes, de nem a nyálas fajtából, hanem a szimpatikusból. Tetszett, hogy hordozgatta a zsákmányait szíve választottjának, mindhiába. Ééés nagyon szerettem a macskát is.

Szóval nem tudom... alig vártam, hogy vége legyen, mert olyan kis rövidke, nem akartam félbe hagyni, és bár meg nem bántam, hogy elolvastam egy kicsit sem, de nem lett kedvenc, az már biztos. Beagle-ről viszont még nem mondok le, bepróbálkozok egy kísértet históriájával, Amadea azt mondta, az más.

Számokban, talán egy 6-ost kap tőlem, sajnálom Amalthea úrnő, csak ennyire telt tőlem.

Patrick Rothfuss: A szél neve

Áldom a napot, mikor felfedeztem ezt a könyvet (mégegyszer köszönet Nimue-nek), és elkezdtem olvasni. Már az előszó elkezdett birizgálni, hogy ez biza nem lesz semmi, de aznap este, mikor felütöttem, csak annyit tudtam olvasni, mert péntek este lévén, mentem is magamnak. Aztán a társaságomnak el is kezdtem magyarázni a Rothfuss-féle háromszólamú csendről, persze pislogtak rám, hogy ez meg mit akar.

A legendás Kvothe igazi történetét ismerhetjük meg, akiről rengeteg szájról-szájra terjedő mendemonda látott már napvilágot, amik köszönhetően a nép fantáziájának, alaposan meg lettek kutyulva, ki lettek színezve. Nem igazán tudom, hogy ismertessem röviden, olyan módon, hogy ne árúljak el ezt-azt, úgyhogy talán ennyi elég is. Inkább elkezdek áradozni, nézzétek el nekem.

Rothfuss gyerekkorától hatalmas fantasy rajongó, egymás után falta a könyveket, így felfedezte, hogy biza a legtöbb egy idő után ugyanarra a sablonra épül. A főhős megindul magának, összefut ezzel-azzal, akik mellécsapódnak, hogy ők majd közösen megmentik a világot a gonosz nagyhatalomtól. Nincs is ezzel semmi baj, viszont x ilyen könyv után az ember vágyik valami másra. Ő is vágyott, olyan történetet akart megírni, amit ő is szívesen olvasna. Nem akarta ezzel megváltani a fantasy irodalmat, csak valami különbözőt akart alkotni. És sikerült neki, de még hogy.

Nem egy high- és hősi fantasy világban játszódik, hanem a Négy Szegellett határain belül. Itt minden ember tud a mágia létezéséről, nem tudja mindneki használni, de nem is rettegnek tőle. A mágia használói az arkanisták, akik mesterségüket az egyetemen kell megtanulják, kemény munkával.

Sokan hasonlítják Rothfuss könyvét a Harry Potter könyvekhez, de szerintem ez alaptalan. Lévén, hogy itt is olvashatunk hősünk tanulmányairól, van benne valami alapszintű igazság, de teljesen eltér tőle. Ezt csak azért említem, mert véleményem szerint, egy ízig-vérig Rowling rajongó nem feltétlenűl lesz Kvothe rajongó is. Mármint nem a Harry Potter könyvek miatt lesz az, hanem Rothfuss miatt. Mert Rothfuss úgy ír, hogy az elképesztő. Egy betü sem felesleges, egy pillanatot sem unatkoztam, sőt, ahogy molyon is megaszontam már, nyugodt voltam folyamatosan, mert tudtam, hogy visszatérhetek a könyvhöz, és az nagyon, de nagyon jó lesz.

A karakterek, a világ tökéletesen ki van dolgozva. A 816 oldal még rövidnek is tűnt, mert csak olvasni és olvasni akartam. Hála a jó égnek, ez csupán az első kötet, a második is megjelent már magyarul, a harmadikra viszont még várni kell, Rothfuss barátom még nem írta meg.

Kedvenceknél ritkán tudok épkézláb bejegyzést gyártani, most sem sikerült, de annyi baj legyen.

Óó, mielőtt elfelejtem, külön pont jár a koboz miatt. Kvothe szívének csücske a koboz, amin virtuóz-ként játszik. Az a rész, mikor csak játszik és játszik, míg az újjai már vérzenek, a leírás, mikor megvastagszik az újjbegyén a bőr, ami a húros hangszereken játszás velejárója nagyon tetszett, emlékszem, mikor én tanultam gitározni, szinte hozzá sem tudtam nyúlni semmihez a bal kezem újjbegyeivel, annyira fájtak.

Egy szó, mint száz, mindenképp olvassátok, fantasztikus könyv. Ahány értékelést, beszámolót olvastam róla, mindenki csak dícsérte, egy rossz szóval sem illették, és ez nem véletlen. Óriási kedvencre találtam, újra is lesz olvasva, alig várom, hogy kézbe vehessem a következő kötetet.

Kedvenc karakterem mindenki, kit imádok, ki utálok, de ez így a jó, ez a jó karakterépítés ismérve. Étrékelni számokkal... egy 10-es, föléje annyi csillag, mint az égen.

Interjú Patrick Rothfuss-szal, itt, a youtubeon. 3 részes, oldalt meg lehet a találni a 2. és a 3. részt is.

U.i.: Tolkien és Martin az istenkirály számomra, de Rothfuss sunyin közéjük furakodott :D

Tony DiTerlizzi & Holly Black: A Spiderwick krónikák

Mióta a film megjelent foglalkozatott a Spiderwick krónika, de mikor még komolyan gondoltam, bookline-on nem volt első kötet, úgyhogy elmaradt, a filmet viszont becsületesen elkerültem, mindenképp olvasni akartam először. Aztán nemrég megtaláltam őket, úgyhogy nekiültem.

Az első, ami feltünt, hogy igényes, tele van rajzokkal, amik igencsak szépek. A könyv elején olvasható egy levél, amit a Grace testvérek hagynak ott az íróknak, hogy olvassák el, mert szeretnék megismertetni velük a történetüket. Ez tetszett, valóságízűvé akarták tenni a sorozatot, bravó.


Nagyvonalakban arról van szó, hogy a Grace testvérek, Jared, Simon (ők ikrek) és Mallory, édesanyjukkal nénikéjük házába költöznek. Lepukkant, poros, régi, hatalmas (én legalábbis hatalmasnak képzeltem el) ház, de a gyerekeket nem igazán hozza ez izgalomba, sőt, nem is szeretik a helyzetet. Viszont egyszer kaprászó hangokat hallanak a falban, és a dolog nyitját keresve találnak a konyhában egy felvonót, amibe épphogy belefér valamelyikük. Jared vállalkozik a kalandra, és így jut el egy szobába, ahol könyveket, különös dolgokat talál. A sok könyv között talál rá a Manók Könyvére, ami illusztrációkkal, leírásokkal, utasításokkal van tele mesebeli lényekről. Mindezt butaságnak tartják, mígnem titokzatos dolgok, vagy inkább csínytevések történnek a házban. Jared ekkor kezd hinni a könyvben leírtaknak, és probálja bizonygatni, hogy a házban kószáló valami egy manó, ami igenis létezik.

Szerintem érdekes, szeretem az ilyen témájú történeteket. Fel is faltam a könyvet, kb. egy óra (!) alatt. Eeeegen, olyan rövid. Meseregény, inkább a 10-es éveik elején járó lurkóknak (vagy felolvasva akár kisebbeknek is, igazán el tudnak nézelődni az illusztrációkon). Itt még nem is hőbörögtem, csak a második kötetnél kezdett kihunyni a varázs, ott már engem elvesztett az írópáros. Egyszerűen nem köt le, kényszernek érzem az olvasást, sőt itt-ott bugyutának a történetet, DE ez valószínüleg az én hibám, lévén nem is én lennék a célközönség... ez van.

Úgyhogy úgy döntöttem, nem olvasom tovább, legalábbis most biztos nem. Egyszer majd lehet. Inkább megnézem a filmet, vagy valami. Ahogy nézegettem mik lesznek még, elég érdekes, bontakozik szépen ki a történet, de én mégsem vagyok kibékülve valamivel.

A terjedelem böki a csőröm. Nem tudom, mennyire riasztja a gyerekeket egy könyv vastagásga, lehet ott a dolog nyitja, azért bontották 5 kötetre... persze így jövedelmezőbb is, mellesleg. Komolyan, olyan rövidkék, hogy ihaj. Mint két hosszú fejezet egy másik könyvben. Persze az események zajlanak, de akkor is.

A polcon viszont rohadt jól mutathat a teljes sorozat, és ha gyerek(esebb) fejjel találkozok vele, biztos szivárvány folyt volna a fülemből örömömben, le lettem volna nyűgözve, de ezért hagyom inkább másra az egészet, nem erőltetem. Mindezek ellenére ajánlatos, jó kis mese, és mondom még egyszer, szépek a kötetek.

Itt van nni, ez pl két illusztráció, csak a könyvben nem színesek. Nem tudom ez igazi kötet borítója-e, de én mindenképp támogatnám az ötletet, hogy kiadják egy könyvben az ötöt. Lehet úgy én is tovább böngésztem volna, még talán végig is...