John Ajvide Lindqvist: Élőhalottak!

Lindqvist már bizonyított a Hívj be! című könyvével. Ott a vámpír - témát kaptuk meg olyan szemszögből, amilyen nem kacsint ránk minden filmből/könyvből. Most a zombikon a sor.

Mi van akkor, ha az alig pár napja/hete/hónapja elhunyt szerettünk bekopog az ajtón, és hazajön? Megszólalni nem tud, de a torkunknak sem esik. Csak bemegy a szobájába, és leül újságot lapozgatni, vagy csak néz maga elé a fotelből.

Mi a teendő olyankor, ha a nagymuter az unoka kérdésére ("- Mit csinál a nagypapa?") csak annyit tud válaszolni, hogy "- Szerintem úgy tesz, mintha élne."

Mi van, ha csörög a telefon, és azt hallod, hogy az általad legjobban szeretett ember már nem él, viszont mikor elmész azonosítani a holttestet ő rád pislog, és a kezét nyújtja feléd?

A holtak felébrednek, újra járnak. Remény és vigasz, vagy veszély és csak még több fájdalom?

Wow. Szerintem wow. Az élőholtak ugye zombik, akik embert, illetve emberi agyat uzsonnáznak. (Ha esetleg valaki még nem látta, és zombis sorozatra fáj a foga: Walking Dead, rohadt jó!:) De nem úgy Lindqvistnél, mert itt abszolút veszélytelenek. Csak haza akarnak menni...

Szóval az alap jó. A további történetfelépítés is jó. Szépen lassan haladnak a karakterek előre, próbálják kibogozni, hogy mi a jószagú szentszar van itt, és mit kezdjenek a visszatért kedvessel.

Abszolút egyedi színfolt, mert annak ellenére, hogy zombis - bár a könyvben kerüli mindenki, még az író is, ezt a kifejezést - nem a túlélésen van a hangsúly. Így nem is igazán horror ez, mint inkább thriller. A kis lelkedre akar hatni, és nem a félelemfaktorodat feszegetni.

Fúú, jut eszembe.

Forgatod, és ilyenek bökdösik a szemed: megrendítő... hátborzongató... felnőtteknek ajánljuk! Hátööö, okké. Deakkor kinyitod, és kapod ezt: Vigyázz, mert ÜT! éééééés egy oldalnyi szöveg, hogy kik olvashatják, és kik nem.

Nna :) Nem árt odafirkantani, hogy csak felnőtteknek, vagy valami ilyesmi. Ha másért nem, hát azért, mert a kalandra vágyó 15+ éves majd ezért kapja le a polcról :D De ez így mind szerintem kicsit túlzás, főleg azért, mert annyira épp nem durva a könyv. Sőt... Node, nem vagyok én kiadó. Igényes és szép a kiadás, csak ez kicsit bökte a csőröm.

Szóóóóóval L. jól ír. Nekem nagyon bejön a stílusa. Választ egy témát, kicsepegteti egy kicsit a szokásos zsánereket belőle, elfordítja egy kicsit, és elkezdi építeni a feszültséget, amit csak a legutolsó oldalon hajlandó abbahagyni. Magyarul, egész nap előtte tudok ülni/feküdni, csak a megfelelő pózokat kell megtalálni. (Elképesztő, milyen ülő-fekvőhelyzeteket tudok felvenni. Soha nem kényelmes egyik sem, a fekvéses változatnál meg fennáll a bealvás lehetősége is.
Bár még mindig jobb, mint a monitor előtt ficánkolni... dekéneegyebookreader.)

Úgyhogy, ha tetszett a Hívj be!, akkor ez is fog. Ha izgalmas, nem csapbólcsöpögős, pörgős, élvezetes thrillerre (jóvan, legyen horror is) vágysz, akkor itt van az Élőhalottak!

+ az alcímért! (Hogyan bánjunk velük?) :D

Még annyi, hogy érdemes lenne egy Marilyn Manson CD-t mellékelni a könyv mellé. Az egyik szereplő ugyanis nagy rajongó, és ha nem riaszt el ez a stílusú zene, akkor tuti, hogy Mansont fogsz hallgatni a könyv közben. Meg utána.

Stephen King: Hasznos Holmik

Sántikáljunk vissza néhány napra Castle Rockba, ahol már átéltünk ezt-azt, tudom, hogy hiányzik, akármennyire rémisztő is. Itt már keltek ki holtak a sírjukból, legalábbis mi meg voltunk róla győződve, hogy ez történt. Cujora emlékszik valaki? Nem is tárgyalom mi történt, persze, hogy nem felejtettük el.

Nno, most épp vihar előtti csend van. Mert nyugi, vihar az lesz. Legújabb fejlemény, hogy új üzlet nyílik. A város nagy részét birizgálja is rendesen, hogy milyen árut kínál majd, mert eddig csak a táblát látni:

"HAMAROSAN MEGNYÍLIK!

HASZNOS HOLMIK

ÚJFAJTA SZOLGÁLTATÁS"

Újabb nehezen kézbe vevős King. Úgy voltam vele, mint az A két Rose-zal. Kétszer kezdtem el. Első olvasás alkalmával eljutottam majdnem a 100. oldalig, aztán majd' egy évet pihent. Második nekifutás már idén volt, újra kezdtem az egészet, ezennel 200 oldal volt a teljesítmény (711 old. teljes egészében). Aztán múlthéten, hónapok után előkaptam, és folytattam a bizonyos 200 oldal után. 5-6 oldalt visszaolvastam, és minden oké volt, ki is olvastam néhány nap alatt. Hiába, van úgy, hogy egyszerűen nem illik a hangulatodhoz egy könyv. Olyankor - nekem -, jobb félretenni, mint erősködni, és hónapokig naponta 1-1 oldalt olvasni a nagy fehér testvéren ülve. Kinek hogy...

Szóval mindez nem a könyv hibája, mert a könyv nagyon jó. Az a fajta King, ami kisvárosban játszódik, sok szereplővel, sok ágy alá rejtett kis dologgal, amik az utolsó 150 oldal környékén szépen lassan, egyre sűrűsödve potyognak a nyakadba, biztosítva, hogy ott már egy szuszra megy le az egész. És én nagyon szeretem az ilyet. Gyerek karakter is volt benne, King őket elképesztő jól tudja fel-le pakolászni.
A sok szereplő miatt sok szálon is fut a történet, de elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy ne legyen az a vége, hogy elunod, vagy összezavarodsz. Bár néha lehet pislogni, hogy ez meg ki a fészkes fene, mert mondjuk olyan 300 oldal után bukkan csak fel a nyitányban olvasható bemutatkozása után. De max. két bekezdés után leesik, és jön a nyugtató aahhhhhhhaaaaaaaaa, megvan, olvashatunk tovább.

Nem nevezném vérengzős horrornak. Horror nagymestere ide vagy oda, nekem több kell ahhoz, hogy azt mondjam, ez igen, este lehet visszagurulok a lépcsőn, ha a sötét lépcsőházban megmozdul valaki az egyik fordulóban. Van benne agy- és gerincvelő, de amondó vagyok, hogy lehetett volna sokkal több is. Azok a bizonyos csínyek lehettek volna néhol kegyetlenebbek is, és a végkifejlet, már ha ennyit kell rá várni, lehetett volna tocsogósabb. Nem feküdte volna meg a gyomrom. Lehet egyedül vagyok vele.

Igen sok karaktert megismerünk, Kingnek szokása bemutatni jóóó részletesen a mellékszereplőket is. Itt épphogycsak érzékelhető, hogy Alan Pangborn a központi alak, mert van olyan szereplő, akinek sokkal több része van az oldalakon szentelve. De ez így rendjén van.
Mivel ennyien voltak, természetesen akadt olyan, akit nem álltam, és alig vártam, hogy vége legyen az ő ténykedéseinek. Rosszcsont az, név szerint. Egy tipikus sunyi alak, jelentem, nálam sikerült negatívvá tenni, ha ez volt a cél.
A bizonyos bolt eladója/tulajdonosa, Leland Gaunt nekem nagyon bejött. Rejtélyes, Rosszcsontnál milliószor sunyibb. Körbelengi az a bizonyos ki a halál ez igazából légkör. Van ilyenem sokszor... valaki?

Szóval pacsi, a Hasznos Holmik egy jó King. Nem kedvenc, de nagyon jó.
Még két mondat a borítóról. Ocsmány. Szinte minden nyelven sikerült valami normálisabbat remekelni, miért pont a magyar kiadásé ilyen semmilyen? Mondjuk az Európa első King kiadásai nem épp a frenetikus borítóiról híres. Minden tiszteletem a kiadóé, mert olyan könyveket tudnak rittyenteni, hogy ihaj, pl. Kostova Történészére öröm ránézni, ha megfogom elfog egy hangulat, ha még ki is nyitom végem van. Bumm, bevallom, ma kezdtem olvasni újra, majd elmondom miért, ha valakiben esetleg elképesztő mértékű kíváncsiságot keltettem.

Wolfgang & Heike Hohlbein: Tizenhárom

Thirteen árva maradt (lassan ez követelmény, ha fiatal a főhős:). Anyja hátrahagyott számára egy levelet, amiben tájékoztatja, hogy létezik neki nagyapja. Így a kislány, pár nappal a tizenharmadik születésnapja előtt repülőre száll, hogy sok viszontagság árán, amik történte után már nem igazán tudja, hogy bedilizett-e vagy sem, megérkezik a nagyfaterhez.

Az ősz, hórihorgas égimeszelő férfi azonban nem egy hétköznapi házban él. Oké, hogy hatalmas, régi és kissé rémisztő, de sokkal többet rejt, mint amit amúgy is elképzelni lehetne róla. És akkor a nagyapa most kinek az oldalán is áll, és ki is ő valójában?

Nagyvonalakban.

Megindultam a könyvátrba, hogy én most ellopom, és újraolvasom Eddings Elenium trilógáját, de a könyvtár zárva volt. Pár nap múlva újra próbálkoztam, de akkor a nénike, aki szerintem ösztönből nem csíp, nem engedett tivornáyzni, mondván, hogy nem ad könyvet, míg vissza nem viszem az összeset. Mert Cortázar itt maradt Kolozsváron. Lehet, hogy ez teljesen normális, de nem nálunk. Alig járnak páran a könyvtárba, a szabályok lazák, örülnek, ha megy valaki. De nem a így a Sátán felesége. Úúúúgyhogy letámadtam szobatársam polcait, így jött velem a Tizenhárom, többek között.

Tetsztett már az eleje is, pörögnek az események, te sem tudod mi a fene történik, mert szusszansz, és megint rohanni kell, vagy vakarni a fejed, hogy fúúú, itt mi lesz? Bár kicsit furán álltam a könyvhöz, okot nem tudok mondani, de valamiért nem akartam komolyan venni. Volt egy olyan hülye - alaptalan - sejtelmem, hogy nem lesz megmagyarázva megfelelelően minden, és nem kapom meg a várt csattanót az utolsó oldalakon.

Mert minden nagyon szépen fel van építve. Szépen halmozódnak a titkok, a rejtélyek, a válaszra váró kérdések. Akció téren is minden igényem ki volt elégítve, volt időm ismerkedni a mellékszereplőkkel is - valamiért ezt nagyon elvárom mostanság. Miután ezek megtörténtek persze hajlandó voltam komolyan venni az egészet, és hagyni a fenébe a hülyeségem.

Thirteent, a főszereplő lánykát, hol szerettem, hol nem. Nem hisztis, nem buta, vagy idegesítő, de nem volt az a deszeretem alak sem. Lehet kicsit az bökte a csőröm, hogy 12 évesen hogy csinál már ilyeneket, meg hogy bír ennyit... mintha ez lett volna az első olyan ifjúsági könyvem, ahol fiatalka karakterek megmentik a világegyetemet is akár. Hát, mondom, valamiért gagyinak könyveltem el.

No, szerencsére nem lett igazam, a 100-akárnyanyadik oldal után már minden renben volt a fejemben is. Azt mondom, hogy az igényesebb kategóriába tartozik a regény. Nem tőmondatos, nem csak kifejezetten a dolgok pörgésén van a hangsúly, és nincs is vége 200-300 oldal után. Pont az a fajta, amit olvassanak csak bátran a már hivatalosan nem gyerekek is, a felnőttek. Mester Tamás szavaival élve (eegen, csípem a fickót), nem kell felnőni, a felnőttek hülyék. Én nem leszek hajlandó ízig-vérig felnőni, fogok nézni meséket, és ilyen könyveket is fogok olvasni, mert úgy igazából, szerintem, kortól függetlenek. Aki szereti, az szereti, legyen akár 15, vagy 45 éves. Ha szórakoztatja, és élvezi, nehogymár ne olvasná, csak azért, mert ifjúsági.

A címadó szám végigfolyik a történeten becsületesen. A legtöbb dolog 13-as, 13., vagy 13 * 13. Mindez nem zavaró, annyi, hogy már nem lepődsz meg, ha újra felbukkan, sőt, tudod előre, hogy pl. azok a lépcsőfokok bezony 13-an lesznek. Vannak még a Tizenhármak, Thirteen 13.-án született, 13:13:13-kor, a 13-as szobában volt az édeasnyjával, 13 nap múlva hagyták el a kórházat, a 13-as számú taxi szállította őket haza, 13 hetesen mosolygott először éééés így tovább. Mindezek után annyit elvártam, hogy 13 fejezetből álljon a könyv, és köszönöm, így lett.

A zárlat is tetszett, bár lehet nem csömöltem volna meg még egy alig pár oldalas epilógustól, de sebaj. Fúú, el ne felejtsem, hogy tetszett, hogy egyszercsak egy bizonyos oldalon ketté vál a szöveg, úgy néz ki, mint a Biblia pl. Nem tudtam hirtelen hova tenni, de imádtam benne, hogy két síkon folyik onnan a történet. Ilyet még eddig nem láttam, úgyhogy oda meg vissza voltam az ötlettől.

Ami viszont kicsit zavart néha-néha, hogy akad néhány fordítói hiba, 1-2 mondat magyartalanra sikerült, de épp hogy csak... nem zavaró a mennyiség. Gyakori még a dőltbetűzés, amit néhol nem tudtam hova tenni, mert nem kellett az oda, de mivel én is ezt művelem újabban, vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam.

Ki ne hagyjam még így a végén Vuss-t, a denevért, aki tud beszélni is. Nincs otthon a mi világunkban, így rácsodálkozik egy-egy dologra. Pl. mikor Thirteen fogat mos, elkönyveli magában, hogy a leányzó beza megveszett, a WC-t kis fürdőkádnak nézi, meg is kérdezi minek olyan kicsi, ésatöbbi. Ő a fő poénforrás, nekem nagyon bejött, ő is kapja a KK, azaz a kedvenc szereplő kitüntetést, gratulálok.

 
"– (..) A nevem Vuss, és ezt jól vésd az eszedbe! Még hallani fogsz róla!
– Vuss?!
– Igen, Vuss! – válaszolt a bőrpatkány. – Mert ez az utolsó hang, amelyet a legtöbb ellenségem utoljára hall életében! – Elengedte a gerendát, kiterjesztette a szárnyait, és körözni kezdett Thirteen körül. – Látod? Így! – Lecsapott Thirteenre, az utolsó pillanatban irányt változtatott, és azonnal újabb támadásra indult. – Vuss! És vuuuss!"

Becsületesen nyerítettem, mikor Peter, Thirteen barátja (akinek mindenáron angolul akartam olvasni a nevét, de NÉMETÜL kell) javasolja, hogy nevezzék át Puff-ra, mert olyan csali, és szeleburdi, hogy denevér létére mindennek nekimegy.

Tessék olvasni, szerintem érdemes. Nagyon tetszett, örülök, hogy olvasásra került. Valamiért nincs túl nagy híre, bár sok könyvet fényévekkel lenyom, amik csak úgy ni itt vannak mindenhol, hogy dejók, aztán egy kalap fos is többet ér náluk, már elnézést. Ahogy nézelődtem, szép számmal van még Hohlbein könyv, és szeretnék még olvasni, mert ezzel a könyvért pacsit adok, hátha a többi is ilyen.

Stephen King - Peter Straub: A Talizmán, A Fekete Ház

King ugyebár a horror mestere, de nem tartózkodik a fantasytől sem. Ott van pl. a Setét Torony ciklus, amit még nem olvastam, nem tudom milyen, viszont ott A sárkány szeme, amit igen, és ott engem meggyőzött. Ugyanakkor A Talizmán is nagy fantasy-ként volt titulálva, így nem hagyhattam ki őt sem.

A főhős Jack Sawyer, aki apja halála után anyjával, a B-kategóriás filmek koronázatlan királynőjével városról városra jár, menekülnek az ügyvédek, ingatlanügynökök elől. Letelepednek New Hampshire-ben, és egy alkalommal, mikor Jack az Atlanti-óceán partján bolyong, megismerkedik Speedy Parkerrel, egy idős, fekete fazonnal, akivel barátságot köt. Jack 12 éves, de nem kerüli el figyelmét anyja egyre romló egészségi állapota. Speedy segítséget nyújt neki: megmentheti anyja életét, és ezzel együtt a Territóriumok csodálatos világát is, ha vállalkozik egy nagy útra, ami közel sem lesz könnyű.

Nagyvonalakban...

Nohát, a könyv elég vaskos, 850+ oldalas, így Kingnek (és Straubnak) bőven van ideje felvázolni egy másik világot. Ez sikerül nekik. A Territóriumok egy csodás világ, a levegő tisztább, az ég kékebb, a fű zöldebb, az étel ínycsiklandozóbb, de természetesen itt sem minden fenékig tejfel, a gonosz munkálkodik, és Jack az egyetlen reménysugár a Jó győzedelmére... meg kell szereznie a Talizmánt.

Le kell állnom, mert hajlok arra, hogy csak a történetet meséljem, és nem azt szeretném. Szóval ez eddig mind szép és jó. Jól indul, én egyáltalán nem untam. A karakterek szépen bontakoznak ki, a világgal együtt. Messze nem fantasy az egész, úgy kb 40%-ban az, ami meglepett, mert arra számítottam, hogy Jack szépen átpattan a másik világba, és majd az utolsó oldalakon vissza. De szó sincs erről, folyamatosan jön-megy a világok között, erre kényszerül, de nem spoilerezek.

Nehezen írok róla, lehet nem kellett volna ennyit halasztani. Az igazság az, hogy nekem nem lett kedvencem, gőzöm sincs, hogy Peter Straub a hibás-e ezért, vagy egyszerűen úgy cakli pakli csak nem... Jó könyv, élveztem olvasni, izgultam, imádtam-utáltam karaktereket, nevettem, sokszor a sarokba hajítottam volna legszívesebben, de inkább csak kiabálni kezdtem (szobatársam nem túl nagy örömére), hogy ezt most miért kellett így meg úgy megírni, és hasonlók.

Viszont, ami idegesített, az a néhol felbukkanó GAGYI hasonlat, példáúl egy gyöngyszem:

"... A Point Venuti körüli hegységek úgy döntöttek, hogy nem állnak ellen végzetüknek, és fensíkká alakulnak át. (...) Az újonnan keletkezett hegyek egyikéből merev nemi szervként állt ki egy kémény."

Meresztgettem a szemem, hogy ez vajon melyik író lehetett, mert nem dícsérném meg érte, az biztos... :)) De, semmi sem tökéletes, befejeztem A Talizmánt, nem volt kényszer az olvasása, aki már ismeri Kinget, annak ajánlom, aki pedig csak most ismerkedik vele, az úgy vegye csak kézbe, hogy legyen vele tisztában, a többi könyvében nem ilyet fog kapni. Megkapjuk a szokásos horror vonásokat, ajjaj, ebben nem lesz hiány, de azért mégiscsak fanatsyről beszélünk.

Van testvér-regény, A Fekete Ház, akit sokkal jobban szerettem, mint a bátyját. Itt már évek telnek el a 12 éves Jack kalandja után, immár felnőtt férfi, akiből komoly nyomozó lett, de épp visszavonul, mert nem igazán tudja folytatni a munkáját, miután átélte az előző könyvben történteket.
French Landing, békés kisvárost nézi ki magának, de belép a történetbe King, és azt mondja, hogy itt sem lesz nyugtod, barátom, mert itt tevékenykedik a Halász, aki gyerekeket rabol el, akiknek holtteste megcsonkítva kerül elő. A helyi rendőrség nem sokra jut a nyomozásban, és Jack segítségét kérik.
Kiderül, hogy nem egyszerű, evilági bűntényekről van szó, a Territóriumokban újra zűrzavar uralkodik, ezentúl mégnagyobb.

Mit rejt a Fekete Ház, ki a Halász, és pontosan mire kellenek neki a gyerekek? Mert meg lehet nyugodni, nem csupán uzsonnára gyűjti be őket.

Ebben a regényben több a krimi-horror, mint a fantasy, az utolsó párszáz oldalig háttérbe szorul a Territóriumok világa, de ott aztán fénysebességgel zúdulnak az események a nyakunkba. Lehet ezért tetszett jobban, vagy, mert sokkal kingesebb. Sok szereplő, zsákutcák, és azok a bizonyos kedvenc karakterek, akikért nagyon hálás vagyok

Sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a kötet nem éri utól az előzőt, szerintem meg lenyomja. Többet izgultam, több volt a boooorzongásra a lehetőség.

A Talizmánban Farkas volt a kedvenc szereplőm, itt legalább annyira szerettem Henry-t. De ennek óriási spoiler lene a vége... ide még kevesebbet tudok írni, pedig azt hittem könyebb lesz.
Szeretem a végkifejletet is, nem baj az, ha nem minden vattacukorral bevont happy end, sőt, én el tudtam volna viselni mégtöbb drámát is, bár azért olvasás közben nagyot dobbant a szívem.

Elég leszek mostmár, úgyhogy azt mondom, érdemes elolvasni őket, én nem bántam meg. Ez itt csak egy vélemény, lehet másoknak az abszolut kedvenc lesz minkettő, vagy csak egy... kíváncsi vagyok más hogy van velük, szóljatok, mindenképp. :)

Ha A Talizmán kap egy 7-est... akkor A Fekete Ház egy 9-est (amúgy csak 8-ast érdemelne). Mindesetre örülnék egy harmadik kötetnek... :D