J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone (Harry Potter és a Bölcsek Köve)

Ha valamiről azt mondom, hogy mindenki hallott róla, akkor Harry Potter mindenképp megy a listára. Bár a valódi célközönség az ifjú társadalom, életkortól függetlenül mindenki látott már legalább egy részletet az egyik filmből, szerintem még nagymuter is - muter szereti.

Mondjuk ami az ideális életkort illeti, ha létezik ilyen egyeltalán, akkor valahogy pont úgy a jó, hogy Harryvel egy cipőben járj életkor szempontból. Szerintem.

Mert ha kölyökként veszed kézbe az első kötetet, szivárványt hánysz, és köszönsz is el a korai lefekvéstől, míg be nem fejezed. Abba a dologba, hogy manapság mikor dőlnek le a kölykök, nem megyek bele... abba, hogy olvasnak-e, ráadásul Harry Pottert, mégúgysem.

Lefordítom, az eddigi mondandóm lényegét: nem szükséges elmondanom, miről szól. Úgyis tudod. 

Tavaly nyáron rámjött, hogy HP kell, így elolvastam a 6. kötetet, újra, és ejdejó volt. Idén nyáron meg minden ott kezdődött, hogy egyik májfrendem belecsapott a lecsóba, hogy akkor itt az idő megnézni a filmeket, én meg akkor előkaptam az első kötetet, mert nehogymár kimaradjak valamiből. De, ezennel, valamilyen csoda folytán rászántam magam, hogy angolul olvassam, de ne kapjam elő 5 oldal után a magyart kiadást, hanem végig idegenül olvasni. Kidüllesztem mellkasom, és bátran jelentem: elolvastam első könyvemet angolul. Az nem lényeges, hogy már szinte fújom kívülről, tehát ha nem is értettem valamit, úgyis tudtam mi van ott. Viszont becsületesen kiírtam fél oldalnyi szót, amivel sehogysem tudtam megbirkózni.

Ha valaki esetleg szeretne angolul, de még eddig valahogy nem, és esetleg szóba jöhet Potter, akkor nyugodtan. Ha egy-két szót nem is értesz, simán ki lehet következtetni, mert a nyelvezet nem bonyolult. Én annyira bátor vagyok, hogy a másodikat is angolul kezdtem el. Nemazért, hogy keménykedjek, de azért, valljuk be... nagy fenegyerek lettem :)))) (nemhogy valaki komolyan vesz!)

Nna. Még anno sikerült kölyökként megismerkedni Potterrel, és nagyon odavoltam érte. Várni kellett néhány kötet után a megjelenésekre, azt hiszem a negyedik akkor még váratott magára, úgyhogy óriási izgalomban voltam, mikor jött a hír, hogy megjelenik. Emlékszem, rohadt nagy fejfájással ütöttem fel, de legalább az első fejezetet végig kellett futni, mielőtt gyógyító horkolásba kezdtem. Aztán az ötödiknél felkeltem kicsit korábban, hogy legalább még egy fejezet lemehessen, mielőtt iskolába megyek, muter rosszalló nézését semmibe véve. Félévi dolgozatokra persze nem volt idő tanulni, mert pont akkor kaptam kölcsön, kizárólag pár napra a könyvet, s persze az volt az érdekesebb...

Mindezzel nem vagyok egyedül. Óriási felhajtás volt a kötetek megjelenése, éjfélkor kezdték árusítani őket Angliában, meg itt-ott, én emg néztem a TV-ben irigykedve, hogy vigyorognak a kölykök, mert nekik már emgvan az új Potter könyv.

Potter sikere abban rejlik, hogy mindenki szeret elvarázsolódni, kuncogni, izgulni, hátrahagyva saját baját. Ezért szeretik a felnőttek is, a kicsik is, a huszonévesek is. És ezért van pl kiadva komolyabb, felnőtteknek nem kínos borítóval is (magyarul sem ártana!), amiket szépen ide biggyesztek most, mert az úgy kúúúlabb :) 

Ami a filmeket illeti, szerintem azok is teljesen rendben vannak. Persze, a könyv a jobb, de most, ahogy belenéztem az első részbe olvasás után, még jó néhány párbeszéd is megegyezik a könyvével. Ahogy haladnak előre a részekkel persze elég sok dolgot kihagynak, megváltoztatnak, de hát nem igazán lehet egy filmbe belenyomni 500-600 oldalt, amik tele vannak akcióval.

Ja, van amúgy egy kis fél órás dokumentumfilm Rowlinggal. Visszamegy a kávézóba, a lakásba, ahol írta az első kötetet, elmondja milyen nehezen éltek lányával egyik napról a másikra, míg be nem robbant a könyv sikere. Ha valaki rajongó, biztos megnézi, akinek csak egy jó film/könyv, azt nem hiszem, hogy érdekelné. Csak mondom.

Nna... van Potter bejegyzésem.

Wolfgang & Heike Hohlbein: Tizenhárom

Thirteen árva maradt (lassan ez követelmény, ha fiatal a főhős:). Anyja hátrahagyott számára egy levelet, amiben tájékoztatja, hogy létezik neki nagyapja. Így a kislány, pár nappal a tizenharmadik születésnapja előtt repülőre száll, hogy sok viszontagság árán, amik történte után már nem igazán tudja, hogy bedilizett-e vagy sem, megérkezik a nagyfaterhez.

Az ősz, hórihorgas égimeszelő férfi azonban nem egy hétköznapi házban él. Oké, hogy hatalmas, régi és kissé rémisztő, de sokkal többet rejt, mint amit amúgy is elképzelni lehetne róla. És akkor a nagyapa most kinek az oldalán is áll, és ki is ő valójában?

Nagyvonalakban.

Megindultam a könyvátrba, hogy én most ellopom, és újraolvasom Eddings Elenium trilógáját, de a könyvtár zárva volt. Pár nap múlva újra próbálkoztam, de akkor a nénike, aki szerintem ösztönből nem csíp, nem engedett tivornáyzni, mondván, hogy nem ad könyvet, míg vissza nem viszem az összeset. Mert Cortázar itt maradt Kolozsváron. Lehet, hogy ez teljesen normális, de nem nálunk. Alig járnak páran a könyvtárba, a szabályok lazák, örülnek, ha megy valaki. De nem a így a Sátán felesége. Úúúúgyhogy letámadtam szobatársam polcait, így jött velem a Tizenhárom, többek között.

Tetsztett már az eleje is, pörögnek az események, te sem tudod mi a fene történik, mert szusszansz, és megint rohanni kell, vagy vakarni a fejed, hogy fúúú, itt mi lesz? Bár kicsit furán álltam a könyvhöz, okot nem tudok mondani, de valamiért nem akartam komolyan venni. Volt egy olyan hülye - alaptalan - sejtelmem, hogy nem lesz megmagyarázva megfelelelően minden, és nem kapom meg a várt csattanót az utolsó oldalakon.

Mert minden nagyon szépen fel van építve. Szépen halmozódnak a titkok, a rejtélyek, a válaszra váró kérdések. Akció téren is minden igényem ki volt elégítve, volt időm ismerkedni a mellékszereplőkkel is - valamiért ezt nagyon elvárom mostanság. Miután ezek megtörténtek persze hajlandó voltam komolyan venni az egészet, és hagyni a fenébe a hülyeségem.

Thirteent, a főszereplő lánykát, hol szerettem, hol nem. Nem hisztis, nem buta, vagy idegesítő, de nem volt az a deszeretem alak sem. Lehet kicsit az bökte a csőröm, hogy 12 évesen hogy csinál már ilyeneket, meg hogy bír ennyit... mintha ez lett volna az első olyan ifjúsági könyvem, ahol fiatalka karakterek megmentik a világegyetemet is akár. Hát, mondom, valamiért gagyinak könyveltem el.

No, szerencsére nem lett igazam, a 100-akárnyanyadik oldal után már minden renben volt a fejemben is. Azt mondom, hogy az igényesebb kategóriába tartozik a regény. Nem tőmondatos, nem csak kifejezetten a dolgok pörgésén van a hangsúly, és nincs is vége 200-300 oldal után. Pont az a fajta, amit olvassanak csak bátran a már hivatalosan nem gyerekek is, a felnőttek. Mester Tamás szavaival élve (eegen, csípem a fickót), nem kell felnőni, a felnőttek hülyék. Én nem leszek hajlandó ízig-vérig felnőni, fogok nézni meséket, és ilyen könyveket is fogok olvasni, mert úgy igazából, szerintem, kortól függetlenek. Aki szereti, az szereti, legyen akár 15, vagy 45 éves. Ha szórakoztatja, és élvezi, nehogymár ne olvasná, csak azért, mert ifjúsági.

A címadó szám végigfolyik a történeten becsületesen. A legtöbb dolog 13-as, 13., vagy 13 * 13. Mindez nem zavaró, annyi, hogy már nem lepődsz meg, ha újra felbukkan, sőt, tudod előre, hogy pl. azok a lépcsőfokok bezony 13-an lesznek. Vannak még a Tizenhármak, Thirteen 13.-án született, 13:13:13-kor, a 13-as szobában volt az édeasnyjával, 13 nap múlva hagyták el a kórházat, a 13-as számú taxi szállította őket haza, 13 hetesen mosolygott először éééés így tovább. Mindezek után annyit elvártam, hogy 13 fejezetből álljon a könyv, és köszönöm, így lett.

A zárlat is tetszett, bár lehet nem csömöltem volna meg még egy alig pár oldalas epilógustól, de sebaj. Fúú, el ne felejtsem, hogy tetszett, hogy egyszercsak egy bizonyos oldalon ketté vál a szöveg, úgy néz ki, mint a Biblia pl. Nem tudtam hirtelen hova tenni, de imádtam benne, hogy két síkon folyik onnan a történet. Ilyet még eddig nem láttam, úgyhogy oda meg vissza voltam az ötlettől.

Ami viszont kicsit zavart néha-néha, hogy akad néhány fordítói hiba, 1-2 mondat magyartalanra sikerült, de épp hogy csak... nem zavaró a mennyiség. Gyakori még a dőltbetűzés, amit néhol nem tudtam hova tenni, mert nem kellett az oda, de mivel én is ezt művelem újabban, vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam.

Ki ne hagyjam még így a végén Vuss-t, a denevért, aki tud beszélni is. Nincs otthon a mi világunkban, így rácsodálkozik egy-egy dologra. Pl. mikor Thirteen fogat mos, elkönyveli magában, hogy a leányzó beza megveszett, a WC-t kis fürdőkádnak nézi, meg is kérdezi minek olyan kicsi, ésatöbbi. Ő a fő poénforrás, nekem nagyon bejött, ő is kapja a KK, azaz a kedvenc szereplő kitüntetést, gratulálok.

 
"– (..) A nevem Vuss, és ezt jól vésd az eszedbe! Még hallani fogsz róla!
– Vuss?!
– Igen, Vuss! – válaszolt a bőrpatkány. – Mert ez az utolsó hang, amelyet a legtöbb ellenségem utoljára hall életében! – Elengedte a gerendát, kiterjesztette a szárnyait, és körözni kezdett Thirteen körül. – Látod? Így! – Lecsapott Thirteenre, az utolsó pillanatban irányt változtatott, és azonnal újabb támadásra indult. – Vuss! És vuuuss!"

Becsületesen nyerítettem, mikor Peter, Thirteen barátja (akinek mindenáron angolul akartam olvasni a nevét, de NÉMETÜL kell) javasolja, hogy nevezzék át Puff-ra, mert olyan csali, és szeleburdi, hogy denevér létére mindennek nekimegy.

Tessék olvasni, szerintem érdemes. Nagyon tetszett, örülök, hogy olvasásra került. Valamiért nincs túl nagy híre, bár sok könyvet fényévekkel lenyom, amik csak úgy ni itt vannak mindenhol, hogy dejók, aztán egy kalap fos is többet ér náluk, már elnézést. Ahogy nézelődtem, szép számmal van még Hohlbein könyv, és szeretnék még olvasni, mert ezzel a könyvért pacsit adok, hátha a többi is ilyen.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

A slágerek slágere most a Hunger Games, lévén, hogy megjelent a film is, meg minden, sejhaj, mindenki tudja miről van szó. Vigyázat, államtitkokat közlök a továbbiakban, mint pl.:

- egy trilógiáról van szó
- műfaja disztópia
- YA - young adult kategória (felnövünk fiatalon, és ilyeneket olvasunk)
- jó

Bár szinte mindenki olvasta már - blogos társak 80%-a biztosan, így ez tudatba van égve, de Katniss Everdeen a főhős. Apja meghalt még rég, anyjával, és húgával élnek túl a Kapitólium - a nagyhatalom - keze alatt. Létezik egy olyan dolog, hogy az Éhezők Viadala, ami azt jelenti, hogy fognak gyerekeket, belökik őket egy olyan terepre, ahol mindenki mindenki ellensége. Egymást kell lekaszabolják, mert a végén csak egyikük élheti túl. Tetszik, nem tetszik, muszáj. Mindez egy valóság-show tulajdonképpen a népnek, mert nézik a tévében, szurkolnak, meg minden. És így elég nagyjából ahhoz, hogy valami halvány fogalma legyen egy olyan embernek az egészről, akinek mindez újdonság.

Collins nagyon jól tud írni. Jól kitalált világ, helyén van a történet, és ami a legjobb, hogy a kezedbe ragad a könyv. Minden fejezet végén pofán csap valamivel, és muszáj tovább olvasnod, hogy megtudd, mi lesz a történések további menete. Pörög a történet, otthonosan mozogsz a világban, mert bár egész-komplex, nem bonyolult megérteni, hogy mi- hogyan működik.

Sokakat idegesít Katniss, vagy Peeta (ő a társa, együtt harcolnak a Viadalon). Van ugye ez a szerelmi háromszög ága a történetnek, ami mellékes. Nem Twilight. Kicsit sem. Be is rágtam, mikor a film előzetesének kommentjeinél YouTube-on sokan elkezdtek 'Team Peeta - Team Gale' harcot kezdeményezni. Apropó, nekem Meyer nem ajánlgasson könyvet, még jó, hogy csak később vettem észre a borítón a szavait, mert lehet emiatt hagytam volna ki.

Állítólag a film rendben van. Természetesen vannak benne lyukak, de nem létezik olyan film, ami 100-asan egyezik a könyvével. Az effektek jók, a színészekkel senkinek nincs baja, nem csináltak belőle Alkonyatot. Meg szeretném nézni, már úgyis kivégeztem mind a három könyvet, nem fog zavarni, hogy esetlegesen az én fejemben levő arcai a karaktereknek lecserélődnek a filmesekével. Már Harry Pottert sem tudok úgy olvasni, hogy ne Radcliffe, vagy Rupert Grint mozogjon a lapokon, az sem zavar.

Nem igazán tudom mit mondjak még. Élveztem, bár szerintem a harmadik kötet kicsit már vesztett a varázsból. Nincs bajom a végével. Jó az úgy, bár azt hittem vigyorgósabb lesz a zárlat. Ott a bajom, hogy kicsit el volt nyújtva a készülődés a fináléra. Lehetett volna pörgősebb, vagy akár rövidebb, nem tudom. Így is jó volt, csak bökdösött belülről a kisördög, hogy unjam már kicsit. Nem hagytam magam.

Szóóóóóóóóóuval, tessék nyugodtan olvasni. Oké, hogy a csapból is ez folyik jelenleg, de azt mondom, hogy ez az a kategória, amikor lehet még mama is egyetért, hogy vesszen a Kapitólium, de ez teljesen rendben van. Nem ok nélkül híres, élvezetes kikapcsolódás. :)

Nem tudom Az írónőnek van-e még valami irománya az angol könyvpiacon, de legyen már. Kíváncsi vagyok, mit tud még. Meggyőzött.

... 5 perccel később azt mondja a wiki, hogy van ott még könyv. Olyan, hogy Underland Chronicles 5 kötettel, és még két könyv, amik egyedül állnak, ha jól gondolom. Szóval jöhet egy fordítás, lesz rá vevő szerintem. És még utolsó szó jogán felétek fordulok, legyetek kegyesek, és súgjatok nekem még ilyen könyveket. Úgy elvagyok velük egy pár napot, és csak úgy a sok közül nehezen szűröm le, mi az igazán jó.

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alexia Tarabotti vénkisasszonynak számít, a cirka 25 évével. Anyja szerint túl barna a bőre, nagy az orra, és különben is, mi az már, hogy olvasott, és nem egy buta csitri, aki a főurak láttán meghunyászkodva legyezi magát a csipke-legyezőjével? Persze, hogy nem kell senkinek. Alexiát ez viszont nem igazán zavarja. Még az sem böki a csőrét túlságosan, hogy nincsen neki lelke. Elvan ő magának a XIX. századi, Londonban, ahol a természetfölötti (vámpírok, vérfarkasok, szellemek) létezése bizonyított, elfogadott tény. Immár nem a félelem, rettegés megtestesítői.

Így nem meglepő, hogy a könyv elején zajló bálon Alexia nem mást, mint egy vámpírt döf szíven, teljesen véletlenül. A vámpír meghal, tömeg becsődül, és jönnek is a kérdések: a vámpír melyik bolyhoz tartozott, és ki alkotta? És így tovább sok-sok kisebb-nagyobb rejtélyt kell kideríteni, úgyhogy be is indul a regény. Nem szeretném végig mesélni.

Valószínű, hogy soha nem olvasom el ezt a könyvet, ha nincs ez a recenzió dolog. Annyit láttam, hogy mi a címe, a borítót meg sem lestem, elkértem. Aztán míg elvoltam egy másik könyv befejezésével, jött egy-két értékelés. Méghozzá olyan is, hogy csak lányoknak. Höhö, na, mondom, beválogattam... úgyhogy sandítottam rá, de végül beleolvastam, aminek az lett a vége, hogy elolvastam. Kész, vége, mondom is, szerintem - nekem milyen.

A világ tetszett. Szeretem a viktorinánus kori történeteket. Enyhe steampunk szaga is van a könyvnek, de nem túlnyomó, épp csak észreveszed, aztán szevasz, majd később bekukkant újra egy csöppet.
A karakterek nagyon a helyén vannak. Viccesek, szeleburdik, őrültek, buták, okosak, elegánsak, van itt minden, amit a XIX. századi London csak magába fogadhat. Alexia alakja emlékeztetett kicsit Thanira (J. Goldenlane... valaki szereti?). Szemtelen, nem csinál maga alá egy kis izgalomtól, úgy odaszól, hogy arról koldúlsz, aztán megigazítja terebélyes domborulatait, és semmi szégyen nélkül billeg tovább a dolgára. Na, jó, nem igazgatja magát non-stop, innen is látszik, hogy inkább leányoknak íródott itt az egész mindenség. (vissza térek, pillanat)
Kedvenc szereplő Lyall, Floote és Lord Akeldama. Lyall és Floote nekem tipikus Wodehouse szereplő, mint Jeeves. Mindig tudják mi a teendő, és mindig ott vannak, ha szükség van rájuk. Van humoruk, bár nem igazán kecsegtetik, ha mégis, akkor viszont nagyon hálás vagy nekik érte.

Egyes részeknél felöltött bennem Durrell és Wodehouse neve. Mert a helyzet, vagy egy szereplő annyira emlékeztetett, hogy az már nem szembe ötlik. Erre a könyv végén található interjúban az írónő felsorolja őket (Jane Austen társaságában) példaképeinek. Királyság tudtam én! :)

Szóval a történet, a világ, helyszín, az írónő humora, a nyelvezet, minden a helyén van, és nekem ez így elég is lett volna, de itt ugrik a majom a kútba. Mert ez a könyv tényleg a női közönségnek íródott. Ugyanis belép a képbe Lord Maccon, az alfa-hím vérfarkas, akinek egy válvonásától is megmozdul minden izma a felsőtestén. Kb. 100 oldal után belép az erotika, itt-ott bedugja az orrát, és tartózkodik néhány oldalon keresztül. A leírások többsége a női öltözet fodrát-bodrát tagolja, amiknek a felét sem értettem, lévén gőzőm sincs az ötödik alsószoknya elnevezéséről, vagy a cicifix régies nevéről. Most ezek csak példák, mert tényleg nem jegyeztem meg a szavakat, nem néztem utánnuk. Alexia gyakran igazgatott valami ruhaneműt magán, de ugyanúgy igazgathatja, ha tudom mi az, ha nem.
Mindezekért egy kicsit kárpótolt az, hogy Alexia testzuhataga is szépen le van írva ott, ahol kell, de mégsem ez teszi a lényeges részt a latba.

Szóval, hölgyek, bátran, bátran, nem fogtok benne hibát találni!
Uraim, elvtársaim, csak akkor, ha nagyon nincs más. Szórakozni lehet rajta, de találunk mi magunknak száz meg száz olyan könyvet, ami nem a nők erotikára való vágyait készül kielégíteni.

Meg nem bántam, hogy elolvastam, legalább tudom, hogy milyen. Folytatni nem fogom a sorozatot, mert ugye az, ha minden igaz 4 kötetes. Ja, és ha sok a borítón a rózsaszín, és esernyős hölgyemény nézi a nagylábújját rajta, akkor nagy az esély, hogy a célközönség nem én vagyok. Nem kell mindent erőltetni. :)

Április 21-én lesz Könyvfesztivál, ahol az írónő 14:00 - 15:00 között dedikál a Könyvmolyképző standnál!

(És most elvonulok fát vágni, vagy vadászni, vagy valami, csak, hogy jobban érezzem magam :))

Terry Pratchett, Neil Gaiman: Elveszett Próféciák

Ha kb két könyvet olvasol egyszerre, de épp semmihez nincs kedved, mi a teendő? Újat előkapni, természetesen. Na de mit? Épp Amadeánál jártam, mikor beugrott a fenomenális ötlet, így beírtam a keresőbe, hogy 'humor', és nézelődtem. Az Elveszett Proféciáknál találtam egy olyan szösszenetet, hogy emlékezteti a könyv Moore-ra, így fel is csaptam a könyvet izibe. Nem lett megbánva.

Itt a világvége. Megszületik az Antikrisztus, mindenki izgalomban van, már persze aki tud az egészről.

"Mennyország versus Pokol, három menet, kiütésig, törülköző nincsen."

Ennyit a tartalomról.

Tetszett az ötlet, jó kis Ómen paródia :) Láttátok a filmeket? Anno pár éve jókat meresztgettem rajta a szemem, most nem tudom mennyire tetszenének, fel kell eleveníteni.
Jók voltak a szereplők, Pratchett humorát amúgy is szeretem, és igencsak megörültem, mikor megszólalt benne a már jól ismert Halál is a nagybetűivel.

Megtudjuk a könyvből a nagy igazságot, nincs olyan, hogy jó, vagy rossz, csak ember. Tessék parancsolni, itt az idézet:

"Talán segít megérteni az emberi viselkedést, ha tisztázzuk, hogy a történelem legnagyobb dialai és tragédiái nem annak köszönhetőek, hogy az ember alapjában jó vagy alapjában rossz természetű, hanem annak, hogy alapjában ember."

Oda meg vissza vagyok az olyan humoros könyvektől, amik nem csak röhej-gránátokkal bombáznak, hanem mondanivalóval is fel vannak ruházva. Itt ilyenről van szó. Okké, meg van írva, hogy itt az Apokalipszis, vége a világnak, nagy csata, csitt-csatt, az Antikrisztus meg tevékenykedik majd magának a Földön, megrontja az emberiséget. De mi van, ha nem? Mi van, ha a démonok sem vérig romlottak, az angyalok pedig nem azok a fenékik szentfazakak, mint amilyeneknek lenniük kéne az eddig hallottak alapján?

És itt hozhatom szóba Crowleyt és Azirafaelt. A démont és az angyalt, akik bár őselellenségek kéne hogy legyenek, igazán jó barátok. Leülnek borozgatni, kitárgyalni ezt az egész szevasz emberiség dolgot, és kinyilvánítják véleményüket, persze csak mértékkel, nehogy a fentiek megtudják. Az ő részeiket élveztem a legjobban, de kinek ne tetszene a Crowley autójából szóló folyamatos Queen sláger-összeállítás, vagy Azirafael könyvesboltja?

Másik nagy kedvencek az Ők. Nem egy szektáról van szó, hanem 4 gyerekről, akik lábszárcsontig gyerekek, még a régi fajtából. Akik koszosan, horzsolásokkal tele szaladnak haza este, mert ki tudja pontosan hol rosszalkodtak a barátaikkal. Akik ásnak, játszanak, bicikliznek, nem pedig non-stop a szobában ülnek a billentyűzetet csapkodva. Olyan jó volt velük együtt kuksolni a gödörben, és hallgatni az elmélkedéseiket a világ nagy gondjairól. Valahogy King jutott eszembe, neki vannak még ilyen gyerek karakterei, szeretem az ilyesmit.

"- Fölnősz úgy, hogy indiánokról, meg kalózokról, meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnával, meg kivágott erdőkkel és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg fölnőni."

Kiírogattam egy csomó részt, ezért a sok idézet, de amúgy is elég keveset tudok mondani, így van ez a humoros könyvekkel, amiket szeretek, nemtom miért. Szóval ha kikapcsolódni akartok, itt a könyvetek, nem túl hosszú, érdekes, izgalmas, hangosan felnyerítős. Ha hiányzik Moore, akkor pótlásnak is tökéletes.

"... tökéletesen el lehet élni egészséges ételeken, ha az ember előtte nagyot ebédelt."

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett | Bartimaeus I.

Gondoltam leülök olvasni, ne végignéztem a szobán, és észrevettem a jegyzeteim a könyvről, megírom akkor már a bejegyzést.

Jonathan Stroudot még valamikor tavaly találtam molyon, a többség dicsérte, így ment kívánságlistára, két hete meg rátaláltam, elolvastam.

Londonba érkezünk, egy újabb módosított Londonba, mert itt is létezik mágia, léteznek mágusok, varázslók, varázslatos lények, új köntösben. Az egyész világ élén a varázslók állnak, ők irányítanak, szervezkednek, ők vannak a Parlamentben, de úgy néz ki, aki oda jut az nem lehet becsületes. Ugyanis a varáslók többsége kapzsi, egós, a saját jólléte, minnél feljebb jutása a fontos, másokat nyugodt szívvel taposnak nyakon céluk elérése érdekében. Hogy hogyan működik a mágiájuk? A lények (dzsinnek, koboldok, afriták) segítségével. Ők semmit nem csinálnak, csak megtanulják, hogyan-miként kell őket megidézni, akaratuk alá hajtani, végül kényszeríteni őket arra, hogy elvégezzék helyettük a piszkosmunkát.

Az ifjú tanoncok gyerekként kerülnek mesterükhöz (imádtam a részt, amikor kiderül, hogyan választják ki őket, és miképpen járnak el velük ahhoz, hogy később mágusokká legyenek), hogy ezentúl velük éljenek, és tanuljanak tőlük, így Nathaniel is. A fiú okos, kiemelkedő tanítvány, de mestere ezt nem veszi észre, túlságosan el van foglalva magával. Egy alkalommal a fiút megalázza, elveri egy nagy pozicióban levő mágus, Simon Lovelace, de mestere nem kel védelmére. Ekkor Nathaniel elhatározza, hogy ha törik, ha szakad megbosszúlja megaláztatását, nem hallgat többé mesterére, és megidéz egy magas szintű dzsinnt, Bartimaeus-t, akivel majd elvégezteti a mocskos melót. (höhö... hiányzik Moore)

Fogalma sincs mekkora galibába keveredik ezzel, nem csak saját- de rengeteg ember életét veszélyezteti a csínnyel, amit kieszel. Az én ízlésemnek teljesen megfelelően volt adagolva az izgalom, a titkokról/még ki nem derült- homályos dolgokról való fátyol lerántás, a humor, szóval minden. A karakterek szépen bontakoznak, fejlődnek. A világ megteremtése is rendben van, nem lett gagyi, nem lett sok, nem lett túl bonyolult. Egy jól megírt ifjúsági urban-fantasy.

Mindezt két nézőpontból kapjuk tálalva, ott van Nathaniel, E/3-ban, és Bartimaeus E/1-ben. Bartimaeus nagy arc, nekem bejött a humora, semmit sem vesz túl komolyan, ha mégis, elhülyéskedi. Az ő részeire jellemzőek a lábjegyzetek, amik inkább plusz beszólások, ritkán magyarázatok.
A történetalakítás teljesen rendben van, in medias res indul, durr bele az eseményekbe, aztán szépen lassan megyegetünk vissza az előzmányekhez is, hogy mindent teljesen megértsünk.

Bár voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, engem el fog veszíteni az író, de én ezt azzal indoklom, hogy Rothfuss-t olvastam előtte, és az ő lécét nem lehet megugrani. De - szerencsére - nem haragudtunk meg egymásra, a végkifejlet tetszett, nem épp erre számítottam. Kellemes lezárás, meg is lep - ha nem olvasol utánna, miről szól a II. kötet -, és felkelti az érdeklődést a következő kötet erejéig, minimum. Folytatva lesz a sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ilyet keres, tessék parancsolni, még válogatni is lehet régi, és új kiadás között. :)

Pontszáma 9-es, kedvenc karakter: Bartimaeus és a kis kobold a látólemezből.