Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Valamit kell tudjon egy író, ha fantasy rajongók ezrei pakolja már az első könyvét az imádott kedvencek közé. Nohát, Rothfuss tud is, és az előző kötet színvonalából egy cseppet sem enged. Ahol az első kötet vége lezárult, ott folytatódik a második eleje.

Kote beígérte, hogy 3 nap alatt meséli el a történetét: gyerekkorától, egész addig, amíg felnőttként mindenki Kvothénak, a Királyölőnek, a nagy arkanistának ismeri majd, aki hatalmas tetteket vitt végbe. Íme itt a második nap mesélésének krónikája.

Nálam abszolut kedvenc, úgy az első, mint a második kötet. Az elsőt befaltam hamar, a másodikat nyúztam-húztam, hogy maradjon, tartson még, mert ugye a harmadik megjelenése, még rejtély... mint a bizonyos király személye, akit miatt ugye Kvothe királyölő lesz, mert sehol senki... :)

Egy sorozathoz azért félek sokszor visszatérni (főleg, ha 1000 oldalt üt egy kötet), mert fúú, most én elfelejtettem a szereplők nevét, vagy egy fontos mozzanat kiment a fejemből, pedig annak most mekkora egy csattanója lenne, ha friss lenne az élmény. Ezért szokásom újraolvasni az első köteteket (ha nagyon komolyan gondolom a sorozat olvasását). De itt nincs ilyesmire szükség, mert az első oldalak után süppedsz is be a történetbe, a világba, a lapok közé, a betűtengerbe... :)) ööö... veszed fel a kabátkönyved! :D És szeeevusz külvilág, te köszönöd szépen, inkább Hétszegellet tájain barangolsz.

El nem tudom mondani, mennyire szeretem... 

Tökéletesen kidolgozott egyedi világ, semmi bonyolultság nélkül. Más a "mágia", mint más fantasykben, mások a lények - már amennyi van -, minden más. Mégis megvannak benne azok a (általam legalábbis nagyon) szeretett fantasy könyvekre jellemző kis jelenet/helyszín szösszenetek. Tudjátok, a nyugis fogadók hangulata - ahol valami végül úgyis felborzolja a kedélyeket -, az öreg, bölcs karakterek, érdekes nép(ekk)el való megismerkedés... nem sorolom fel az összeset, tudjátok, miről beszélek.

Itt ráadásul Kvothe még kobozon is játszik, ami egy húros hangszer, közel áll az általam imádott gitárhoz. Úgyhogy... :D

"Van terhes csönd. Udvarias csönd. Zavart csönd. Van sokat sejtető csönd, bocsánatkérő csönd, nyomatékos csönd…"

Nagyon bejöhet Rothfussnak a csönd, mert elég sokszor belefutunk ilyen-olyan róla szóló okosságba, példának okáért ott van az a bizonyos háromszólamú csönd, aminek leírásával mindkét kötet kezdődik. Az első kötetnél engem már ott megnyert, az előszóban. Jól ki kell gondolni az előszavakat, ha a történethez kapcsolódóak, hogy egyből megfogja az olvasót, és ne pedig elriassza.

Én pl. nem szeretem a több 10 oldalas előszavakat, amikben valami a történethez kapcsolódó 1000 évvel ezelőtti történelmi esemény van leírva, ami teljesen összezavar, aztán az Első fejezet címszavak után egy teljesen más dolog vár. Értem, hogy ez jó, szükséges, vagy csak egy plusz, hogy komplexebb képet kapj a világról, de nemtom... illesszék mondjuk be néhány fejezet után, vagy közbe-közbe valahova biggyesszék be...

Node mondom, itt kb. egy oldalnyi előszó vár, ami ad egy rohadt jó hangulatot a könyv kezdeti bemutatkozásához. (mint pl. most az Elantrisnál is ez van. Sanderson sem bonyolította túl, nagyon bejövős:)

Nyálazhatnék fel-le Rothfussról, Kvotheról még x bekezdésen keresztül, de úgysem érdekelne senkit, hogy én mennyire szeretem. Kevés infót adtam, ami azért is van, mert viszonylag rég olvastam, amit ki akartam emelni, már elfelejtődött (pl. a Tempis rész... no, az egy rohadt jó rész volt!), jegyzetem meg nincs. Úgyhogy ennyi.

Aki még esetleg nem olvasta A szél nevét, nyugodtan fogjon bele. Szeretni fogjátok.

Tehlu áldjon, Rothfuss cimbora! Siess a harmadik kötettel! :D

Ja, és nyugodtan nyakon lehet vágni virtuálisan, de én ezt ecsém betitulálom szépirodalomnak is...

Patrick Rothfuss: A szél neve

Áldom a napot, mikor felfedeztem ezt a könyvet (mégegyszer köszönet Nimue-nek), és elkezdtem olvasni. Már az előszó elkezdett birizgálni, hogy ez biza nem lesz semmi, de aznap este, mikor felütöttem, csak annyit tudtam olvasni, mert péntek este lévén, mentem is magamnak. Aztán a társaságomnak el is kezdtem magyarázni a Rothfuss-féle háromszólamú csendről, persze pislogtak rám, hogy ez meg mit akar.

A legendás Kvothe igazi történetét ismerhetjük meg, akiről rengeteg szájról-szájra terjedő mendemonda látott már napvilágot, amik köszönhetően a nép fantáziájának, alaposan meg lettek kutyulva, ki lettek színezve. Nem igazán tudom, hogy ismertessem röviden, olyan módon, hogy ne árúljak el ezt-azt, úgyhogy talán ennyi elég is. Inkább elkezdek áradozni, nézzétek el nekem.

Rothfuss gyerekkorától hatalmas fantasy rajongó, egymás után falta a könyveket, így felfedezte, hogy biza a legtöbb egy idő után ugyanarra a sablonra épül. A főhős megindul magának, összefut ezzel-azzal, akik mellécsapódnak, hogy ők majd közösen megmentik a világot a gonosz nagyhatalomtól. Nincs is ezzel semmi baj, viszont x ilyen könyv után az ember vágyik valami másra. Ő is vágyott, olyan történetet akart megírni, amit ő is szívesen olvasna. Nem akarta ezzel megváltani a fantasy irodalmat, csak valami különbözőt akart alkotni. És sikerült neki, de még hogy.

Nem egy high- és hősi fantasy világban játszódik, hanem a Négy Szegellett határain belül. Itt minden ember tud a mágia létezéséről, nem tudja mindneki használni, de nem is rettegnek tőle. A mágia használói az arkanisták, akik mesterségüket az egyetemen kell megtanulják, kemény munkával.

Sokan hasonlítják Rothfuss könyvét a Harry Potter könyvekhez, de szerintem ez alaptalan. Lévén, hogy itt is olvashatunk hősünk tanulmányairól, van benne valami alapszintű igazság, de teljesen eltér tőle. Ezt csak azért említem, mert véleményem szerint, egy ízig-vérig Rowling rajongó nem feltétlenűl lesz Kvothe rajongó is. Mármint nem a Harry Potter könyvek miatt lesz az, hanem Rothfuss miatt. Mert Rothfuss úgy ír, hogy az elképesztő. Egy betü sem felesleges, egy pillanatot sem unatkoztam, sőt, ahogy molyon is megaszontam már, nyugodt voltam folyamatosan, mert tudtam, hogy visszatérhetek a könyvhöz, és az nagyon, de nagyon jó lesz.

A karakterek, a világ tökéletesen ki van dolgozva. A 816 oldal még rövidnek is tűnt, mert csak olvasni és olvasni akartam. Hála a jó égnek, ez csupán az első kötet, a második is megjelent már magyarul, a harmadikra viszont még várni kell, Rothfuss barátom még nem írta meg.

Kedvenceknél ritkán tudok épkézláb bejegyzést gyártani, most sem sikerült, de annyi baj legyen.

Óó, mielőtt elfelejtem, külön pont jár a koboz miatt. Kvothe szívének csücske a koboz, amin virtuóz-ként játszik. Az a rész, mikor csak játszik és játszik, míg az újjai már vérzenek, a leírás, mikor megvastagszik az újjbegyén a bőr, ami a húros hangszereken játszás velejárója nagyon tetszett, emlékszem, mikor én tanultam gitározni, szinte hozzá sem tudtam nyúlni semmihez a bal kezem újjbegyeivel, annyira fájtak.

Egy szó, mint száz, mindenképp olvassátok, fantasztikus könyv. Ahány értékelést, beszámolót olvastam róla, mindenki csak dícsérte, egy rossz szóval sem illették, és ez nem véletlen. Óriási kedvencre találtam, újra is lesz olvasva, alig várom, hogy kézbe vehessem a következő kötetet.

Kedvenc karakterem mindenki, kit imádok, ki utálok, de ez így a jó, ez a jó karakterépítés ismérve. Étrékelni számokkal... egy 10-es, föléje annyi csillag, mint az égen.

Interjú Patrick Rothfuss-szal, itt, a youtubeon. 3 részes, oldalt meg lehet a találni a 2. és a 3. részt is.

U.i.: Tolkien és Martin az istenkirály számomra, de Rothfuss sunyin közéjük furakodott :D