unknown sejhaj.

Ők jöttek kölcsönbe velem haza. Meglátjuk mi lesz. Clive Barker állítólag istenkirály író, a Földmély titka első kötetét már olvastam, ő tetszett, a Tizenháromról nem tudok semmit, fülszöveget sem olvastam, úgyhogy megyek molyra leskelődni. :)

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

A slágerek slágere most a Hunger Games, lévén, hogy megjelent a film is, meg minden, sejhaj, mindenki tudja miről van szó. Vigyázat, államtitkokat közlök a továbbiakban, mint pl.:

- egy trilógiáról van szó
- műfaja disztópia
- YA - young adult kategória (felnövünk fiatalon, és ilyeneket olvasunk)
- jó

Bár szinte mindenki olvasta már - blogos társak 80%-a biztosan, így ez tudatba van égve, de Katniss Everdeen a főhős. Apja meghalt még rég, anyjával, és húgával élnek túl a Kapitólium - a nagyhatalom - keze alatt. Létezik egy olyan dolog, hogy az Éhezők Viadala, ami azt jelenti, hogy fognak gyerekeket, belökik őket egy olyan terepre, ahol mindenki mindenki ellensége. Egymást kell lekaszabolják, mert a végén csak egyikük élheti túl. Tetszik, nem tetszik, muszáj. Mindez egy valóság-show tulajdonképpen a népnek, mert nézik a tévében, szurkolnak, meg minden. És így elég nagyjából ahhoz, hogy valami halvány fogalma legyen egy olyan embernek az egészről, akinek mindez újdonság.

Collins nagyon jól tud írni. Jól kitalált világ, helyén van a történet, és ami a legjobb, hogy a kezedbe ragad a könyv. Minden fejezet végén pofán csap valamivel, és muszáj tovább olvasnod, hogy megtudd, mi lesz a történések további menete. Pörög a történet, otthonosan mozogsz a világban, mert bár egész-komplex, nem bonyolult megérteni, hogy mi- hogyan működik.

Sokakat idegesít Katniss, vagy Peeta (ő a társa, együtt harcolnak a Viadalon). Van ugye ez a szerelmi háromszög ága a történetnek, ami mellékes. Nem Twilight. Kicsit sem. Be is rágtam, mikor a film előzetesének kommentjeinél YouTube-on sokan elkezdtek 'Team Peeta - Team Gale' harcot kezdeményezni. Apropó, nekem Meyer nem ajánlgasson könyvet, még jó, hogy csak később vettem észre a borítón a szavait, mert lehet emiatt hagytam volna ki.

Állítólag a film rendben van. Természetesen vannak benne lyukak, de nem létezik olyan film, ami 100-asan egyezik a könyvével. Az effektek jók, a színészekkel senkinek nincs baja, nem csináltak belőle Alkonyatot. Meg szeretném nézni, már úgyis kivégeztem mind a három könyvet, nem fog zavarni, hogy esetlegesen az én fejemben levő arcai a karaktereknek lecserélődnek a filmesekével. Már Harry Pottert sem tudok úgy olvasni, hogy ne Radcliffe, vagy Rupert Grint mozogjon a lapokon, az sem zavar.

Nem igazán tudom mit mondjak még. Élveztem, bár szerintem a harmadik kötet kicsit már vesztett a varázsból. Nincs bajom a végével. Jó az úgy, bár azt hittem vigyorgósabb lesz a zárlat. Ott a bajom, hogy kicsit el volt nyújtva a készülődés a fináléra. Lehetett volna pörgősebb, vagy akár rövidebb, nem tudom. Így is jó volt, csak bökdösött belülről a kisördög, hogy unjam már kicsit. Nem hagytam magam.

Szóóóóóóóóóuval, tessék nyugodtan olvasni. Oké, hogy a csapból is ez folyik jelenleg, de azt mondom, hogy ez az a kategória, amikor lehet még mama is egyetért, hogy vesszen a Kapitólium, de ez teljesen rendben van. Nem ok nélkül híres, élvezetes kikapcsolódás. :)

Nem tudom Az írónőnek van-e még valami irománya az angol könyvpiacon, de legyen már. Kíváncsi vagyok, mit tud még. Meggyőzött.

... 5 perccel később azt mondja a wiki, hogy van ott még könyv. Olyan, hogy Underland Chronicles 5 kötettel, és még két könyv, amik egyedül állnak, ha jól gondolom. Szóval jöhet egy fordítás, lesz rá vevő szerintem. És még utolsó szó jogán felétek fordulok, legyetek kegyesek, és súgjatok nekem még ilyen könyveket. Úgy elvagyok velük egy pár napot, és csak úgy a sok közül nehezen szűröm le, mi az igazán jó.

zÜnnep

Pálinkában, pihenésben, sörben - borban, barátokban, minden jóban gazdag legyen mindenki!

Na meg könyvben, csak így a molyoknak :)

Ki ez, mi ez?

Újra játszom. Most épp mit olvasok? :)

Egy folytatásról - második kötetről - van szó. Azon kevesekhez szólok, akik olvasgatnak engem: egyik új kedvenc író műve. Fantasy, de nem a tömeg-fantasy fajtából (nem mintha azzal bármi baj lenne). A főszereplő egy fiú, az ő tanulását, fejlődését, belső- külső harcait ismerhetjük meg 3 nap lefolyása alatt. Könnyű lesz ;)

Már ha itt vagyok, szólok arról is, hogy befejeztem az Éhezők Viadalát. Hamarosan összeszedem magam, és megírom a bejegyzést is róla. Nehezen ülök neki, mert elég macerásan írok sorozatról, mindig kifelejtek valamit, és törlök mindent.

Egyébként, aki még nem olvasta volna a bizonyos - ? - könyvet, bátran, bátran! Eeeejj, de jó :D

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alexia Tarabotti vénkisasszonynak számít, a cirka 25 évével. Anyja szerint túl barna a bőre, nagy az orra, és különben is, mi az már, hogy olvasott, és nem egy buta csitri, aki a főurak láttán meghunyászkodva legyezi magát a csipke-legyezőjével? Persze, hogy nem kell senkinek. Alexiát ez viszont nem igazán zavarja. Még az sem böki a csőrét túlságosan, hogy nincsen neki lelke. Elvan ő magának a XIX. századi, Londonban, ahol a természetfölötti (vámpírok, vérfarkasok, szellemek) létezése bizonyított, elfogadott tény. Immár nem a félelem, rettegés megtestesítői.

Így nem meglepő, hogy a könyv elején zajló bálon Alexia nem mást, mint egy vámpírt döf szíven, teljesen véletlenül. A vámpír meghal, tömeg becsődül, és jönnek is a kérdések: a vámpír melyik bolyhoz tartozott, és ki alkotta? És így tovább sok-sok kisebb-nagyobb rejtélyt kell kideríteni, úgyhogy be is indul a regény. Nem szeretném végig mesélni.

Valószínű, hogy soha nem olvasom el ezt a könyvet, ha nincs ez a recenzió dolog. Annyit láttam, hogy mi a címe, a borítót meg sem lestem, elkértem. Aztán míg elvoltam egy másik könyv befejezésével, jött egy-két értékelés. Méghozzá olyan is, hogy csak lányoknak. Höhö, na, mondom, beválogattam... úgyhogy sandítottam rá, de végül beleolvastam, aminek az lett a vége, hogy elolvastam. Kész, vége, mondom is, szerintem - nekem milyen.

A világ tetszett. Szeretem a viktorinánus kori történeteket. Enyhe steampunk szaga is van a könyvnek, de nem túlnyomó, épp csak észreveszed, aztán szevasz, majd később bekukkant újra egy csöppet.
A karakterek nagyon a helyén vannak. Viccesek, szeleburdik, őrültek, buták, okosak, elegánsak, van itt minden, amit a XIX. századi London csak magába fogadhat. Alexia alakja emlékeztetett kicsit Thanira (J. Goldenlane... valaki szereti?). Szemtelen, nem csinál maga alá egy kis izgalomtól, úgy odaszól, hogy arról koldúlsz, aztán megigazítja terebélyes domborulatait, és semmi szégyen nélkül billeg tovább a dolgára. Na, jó, nem igazgatja magát non-stop, innen is látszik, hogy inkább leányoknak íródott itt az egész mindenség. (vissza térek, pillanat)
Kedvenc szereplő Lyall, Floote és Lord Akeldama. Lyall és Floote nekem tipikus Wodehouse szereplő, mint Jeeves. Mindig tudják mi a teendő, és mindig ott vannak, ha szükség van rájuk. Van humoruk, bár nem igazán kecsegtetik, ha mégis, akkor viszont nagyon hálás vagy nekik érte.

Egyes részeknél felöltött bennem Durrell és Wodehouse neve. Mert a helyzet, vagy egy szereplő annyira emlékeztetett, hogy az már nem szembe ötlik. Erre a könyv végén található interjúban az írónő felsorolja őket (Jane Austen társaságában) példaképeinek. Királyság tudtam én! :)

Szóval a történet, a világ, helyszín, az írónő humora, a nyelvezet, minden a helyén van, és nekem ez így elég is lett volna, de itt ugrik a majom a kútba. Mert ez a könyv tényleg a női közönségnek íródott. Ugyanis belép a képbe Lord Maccon, az alfa-hím vérfarkas, akinek egy válvonásától is megmozdul minden izma a felsőtestén. Kb. 100 oldal után belép az erotika, itt-ott bedugja az orrát, és tartózkodik néhány oldalon keresztül. A leírások többsége a női öltözet fodrát-bodrát tagolja, amiknek a felét sem értettem, lévén gőzőm sincs az ötödik alsószoknya elnevezéséről, vagy a cicifix régies nevéről. Most ezek csak példák, mert tényleg nem jegyeztem meg a szavakat, nem néztem utánnuk. Alexia gyakran igazgatott valami ruhaneműt magán, de ugyanúgy igazgathatja, ha tudom mi az, ha nem.
Mindezekért egy kicsit kárpótolt az, hogy Alexia testzuhataga is szépen le van írva ott, ahol kell, de mégsem ez teszi a lényeges részt a latba.

Szóval, hölgyek, bátran, bátran, nem fogtok benne hibát találni!
Uraim, elvtársaim, csak akkor, ha nagyon nincs más. Szórakozni lehet rajta, de találunk mi magunknak száz meg száz olyan könyvet, ami nem a nők erotikára való vágyait készül kielégíteni.

Meg nem bántam, hogy elolvastam, legalább tudom, hogy milyen. Folytatni nem fogom a sorozatot, mert ugye az, ha minden igaz 4 kötetes. Ja, és ha sok a borítón a rózsaszín, és esernyős hölgyemény nézi a nagylábújját rajta, akkor nagy az esély, hogy a célközönség nem én vagyok. Nem kell mindent erőltetni. :)

Április 21-én lesz Könyvfesztivál, ahol az írónő 14:00 - 15:00 között dedikál a Könyvmolyképző standnál!

(És most elvonulok fát vágni, vagy vadászni, vagy valami, csak, hogy jobban érezzem magam :))

Stephen King: A két Rose

Nem hiszem, hogy egyedül lennék vele, de egy-egy könyv évekig kell kacsintgasson rám, mire végre leveszem a polcról. Ha eddig - számomra - ismeretlen íróról van szó, még jóvan, megértem, de ha egyik kedvenc könyve pihen sokáig, azt nem igazán vágom. Ott van pl. egy Lawrence Block könyv - Betörő a szekrényben, vagy hol -, amit taszigálok már vagy három éve, pedig meg lett mondva, hogy vicces, és én szeretem, ha vicces, mégsem kell.

No, de, ilyen volt az A két Rose is. Aztán megint elkaptam a moly-náthát - nem tudtam, mit olvassak -, és lekaptam a többiek közül. Gyorsan nekiültem, hogy mire észhez kapok, hogy mi van a kezemben, már ne akarjam letenni. Nem is nagyon akartam, úgyhogy sikeresen átvertem magam. Höhö.

Sok nő esik férje ökle áldozatáúl, nem másképp Rose Daniels is. Itt egy tasli, ott egy gyomros, a lényeg, hogy más ne vegye észre. Rose úgysem szól róla senkinek. Rose úgyis tűri. De Rose egy nap fogja a cókmókját és rettegve, teli hugyhólyaggal lelép. Köszöni szépen, ennyi neki bőven elég volt.

Jó könyv. King nem csak horrort tud írni, Tessék, itt meg van mutatva 600+ oldalon keresztül. Persze egy kis misztikum nem fekszi meg senki gyomrát, és a fantáziánkat is kell néha póráz nélkül futni hagyni. Így a teljesen hétköznapi dolgok mellett bekukkant a Kingtől jól megszokott természetfölötti is.

Már csak azért is örvendek, hogy elolvastam a regényt, mert eddig ez a téma kimaradt. Lisbeth azért más tészta, ő idővel, ha nem is azonnal, de visszacsap. Rose viszont teljesen védtelen, tizenakárhány évig beletörődik a sorsába. Csíptem Rosie-t. Nem volt idegesítő, nem zavart, hogy női szemszögből kapom az infókat. A mellékszereplők is rendben voltak, mindenkinek meg volt a helye, bár gőzöm sincs miért, de Bill - ugye Bill? - nem lett tagja a szimpatikus szereplők listájának.

Norman, Rose férje - igen, ő a köcsög - viszont tetszett. Nagyon is. Akármennyire elmebeteg, meg minden rossz és elcseszett dolog a jellemvonásai közé tartozik, rohadtul szórakoztattak az ő részei. Mondjuk én szeretem általában a pszichó karaktereket. Messze nem azt mondom, hogy egy bolhafarknyit is helyeslem, amit csinált a feleségével, vagy ahogyan viselkedik. De komolyan tök jó részek voltak.

És akkor elkérkeztem oda, hogy a végkifejletet is kitárgyaljam, na de spoiler nélkül kellene ugyebár... Nocsak, hát akkor csak annyit, hogy az is tetszett. Egyeltalán nem gondoltam, hogy ez történik majd, ami nem csoda, merthát lehetetlen erre számítani. Egy kicsit katyvasznak tűnt hirtelen, de megbarátkoztam vele, jó ez, jó ez.

Ami viszont az idegeimre ment, az az utolsó pár oldal - 5 asszem -, pont leszartam már azt a fát, de persze kell az úgy oda ahol van, így kell, hogy legyen. Csak én voltam türelmetlen.

Szóval jó a könyv. Vérbeli King, de mégis rendhagyó a téma miatt, és, mert női szemszögből íródott. Érdemes kézbe venni.

U.i.: nem szabad verekedni! Főleg nem a nőkkel.

Kivételesen először füzetbe írtam ezt MIND, a kuta meg segített. Bár lehet inkább a pizzára pályázott. :)

No more Koontz

Soha nem gondoltam volna, hogy ide jutok, de azt kell mondjam, elég valószínü, hogy nem fogok olvasni több Dean R. Koontz könyvet (legalábbis egy jó hosszú ideig biztosan nem). Támadt egy olyan fantasztikus ötletem, hogy elolvasom az Odd Thomas sorozatát. Az első kötetet (A Halottlátó a becses mű) már amúgy is olvastam, és tetszett (mint minden könyve, az Éjfélt kivéve, amit nem sikerült végigolvasni). Újra kézbe vettem, és el is voltam vele 2-3 oldalig, aztán jött a katasztrófa.

Észrevettem egy olyan dolgot, ami eddig messziről elkerülte a figyelmemet. Koontz nem igazán erőlteti meg magát a hosszú, bővített mondatok létrehozásával... Azt sem várja meg, hogy becsületesen kiizguld magad. Értem ezt az apróságokra, nem arra, hogy előre tudod a végkifejletet. Pl.: Odd betör egy házba, mert nyomoz valaki után. Tesz vesz, bóklászik fel-le, lát ezt-azt, ám egyszercsak valami zajt hall. Nna úristen mi az, ki az? Ááá, csak egy varjú kopácsol a tetőn a csőrével, hisz épp most károgott. És te, főszereplő barátom honnan a fenéből tudod ezt? Az idegeid össze-vissza kutyulódnak, mert ugye tilosban jársz, plusz rád jön a friss frász egy zajtól, amit nem tudsz hova tenni, mert hát lehet, hogy a lakó jött haza, DE!!! károg egyet egy varjú és te ebből megtudod, hogy a becses fekete madár a tetőn van, kopácsol, és a színtiszta nyugalom is elönt, keresgélhetsz tovább a házban. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok, de azért itt az idézet:

" Hirtelen ideges, csapkodó zajok és kopogás szűrődött be a házba, de a károgásból rájöttem, hogy csak a varjak élesítik csőrüket a háztetőn. (...)
Tehát nem volt mitől félnem."

Hápersze, hogy nem, már mitől kéne félned?

A másik dolog az elképesztően hosszú bekezdések. Max. 3 mondatból áll egy bekezdés, de nagyjából csak minden tizedik ennyire bő, az átlag 1-2 mondatos. Míg, Kingnél (hogy ne távolodjak messze a műfajtól) fél oldalasakat találsz akár minden harmadik oldalon.
Egyik kedves ismerősöm azért nem olvas több Kinget (elsőnek az A Rémkoppantókat nyomtam a kezébe), mert szerinte túl hosszúak a leírások (példának Roberta menstruálásának leírását hozza fel állandóan... csóró szereplőnek úgy folyik, mint a Niagara, ez nála meg betett). Tizenakárhány könyvet kb elolvastam Koontztól, és mindet szerettem. Évekig viszont kimaradt, és rengeteg más dolog került a kezem közé, nem csak King és Koontz, mert többségben csak őket faltam akkoriban. Azt bátran kijelenthetem, hogy King fényévekkel megelőzi Koontz-t.
A karaktereket néhol az egész könyvön keresztül építgeti, oldalakat olvashatunk a lelki világukról, szokásaikról, szóhasználatukról, és nem kell feltétlenül főszereplőről beszéljünk.
Míg Dean Koontz elintézi egy ilyennel:

" Terri Stambaugh-nak angyali szemei voltak, amelyekkel mindenkin azonnal átlátott. Jó emberismerő volt. Engem első látásra megkedvelt.
Negyvenegy éves volt, tehát akár az anyám is lehetett volna. Terri a rokonaitól örökölte az éttermet, és kitűnően működteti. Jó főnők, aki mindig keményen dolgozik.
Egyetlen gyengesége, hogy imádja Elvist és mindent, ami vele kapcsolatos."

Szevasz! Még jó, hogy nem kért bocsánatot a hosszú leírásért a végén...

Szerintem nem lettem valami óriási igényű olvasó, és azt sem vettem eddig észre, hogy igényelném a barokk felépítésű körmondatokat, vagy az oldalas leírásokat, de lehet, hogy mégis. Kinőttem Koontz-t, csak erről lehet szó. Még mindig egyik kedvenc könyvemnek tartom a Rossz hely-et tőle, mert tényleg imádom a történetet, de, hogy kézbe nem veszem mégegyszer, az biztos, nehogy ő is A Halottlátó sorsára kerüljön.

Maradok valahogy annyiban vele kapcsoaltosan, hogy jók a történetei, meg tud borzongatni, ha akar, de maga a nyelvezet egyszerü. A könyvei úgy íródnak nagy átlagban, hogy akció-akció hátán legyen, és nem lényeges, csak a főszereplő- vagy épp a főellenség belső világát megismerd. Rengetegen szeretik, legalábbis minden könyvén ott virít a felirat, hogy hetekig, vagy hónapokig az X-Y bestseller listáján szerepel, meg hogy több ezer példányban fogyott el. Nem is azt akarom, hogy valakinek elvegyem tőle a kedvét, csak na... nekem többet nem kell.

Sokan támadják egyébként Kinget, ilyeneket mondanak, hogy nincs a könyveinek irodalmi értéke, no hát azoknak a kezébe nyomnám A Halottlátót, és utánna leülnék velük egy sörre, hogy na most mondd.
Koontz könnyen olvasható, szerintem a fiatalabb horror-thriller rajongóknak tökéletes, vagy bárkinek egy olyan olvasmányként, amin nem akarsz sokat agyalni, csak olvasni, mintha egy filmet néznél.
King (igenis) irodalmibb, szebb nyelvezetű, évezhetőbb, izgalmasabb, komolyabb témákkal is foglalkozó, nem csak kizárólag rémísztgető (lsd. A két Rose-t) regényeket ír. Különben is színesebb a skálája, mert írt fantasyt is, nem is egyet. Előbukkant a SK rajongó :D

Már akkor feldobom a kérdést, hogy szerintetek ki a nyerő(bb), és ti miképp álltok Koontz-cal?