2012. március 31., szombat

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen


Alexia Tarabotti vénkisasszonynak számít, a cirka 25 évével. Anyja szerint túl barna a bőre, nagy az orra, és különben is, mi az már, hogy olvasott, és nem egy buta csitri, aki a főurak láttán meghunyászkodva legyezi magát a csipke-legyezőjével? Persze, hogy nem kell senkinek. Alexiát ez viszont nem igazán zavarja. Még az sem böki a csőrét túlságosan, hogy nincsen neki lelke. Elvan ő magának a XIX. századi, Londonban, ahol a természetfölötti (vámpírok, vérfarkasok, szellemek) létezése bizonyított, elfogadott tény. Immár nem a félelem, rettegés megtestesítői.

Így nem meglepő, hogy a könyv elején zajló bálon Alexia nem mást, mint egy vámpírt döf szíven, teljesen véletlenül. A vámpír meghal, tömeg becsődül, és jönnek is a kérdések: a vámpír melyik bolyhoz tartozott, és ki alkotta? És így tovább sok-sok kisebb-nagyobb rejtélyt kell kideríteni, úgyhogy be is indul a regény. Nem szeretném végig mesélni.

Valószínű, hogy soha nem olvasom el ezt a könyvet, ha nincs ez a recenzió dolog. Annyit láttam, hogy mi a címe, a borítót meg sem lestem, elkértem. Aztán míg elvoltam egy másik könyv befejezésével, jött egy-két értékelés. Méghozzá olyan is, hogy csak lányoknak. Höhö, na, mondom, beválogattam... úgyhogy sandítottam rá, de végül beleolvastam, aminek az lett a vége, hogy elolvastam. Kész, vége, mondom is, szerintem - nekem milyen.

A világ tetszett. Szeretem a viktorinánus kori történeteket. Enyhe steampunk szaga is van a könyvnek, de nem túlnyomó, épp csak észreveszed, aztán szevasz, majd később bekukkant újra egy csöppet.
A karakterek nagyon a helyén vannak. Viccesek, szeleburdik, őrültek, buták, okosak, elegánsak, van itt minden, amit a XIX. századi London csak magába fogadhat. Alexia alakja emlékeztetett kicsit Thanira (J. Goldenlane... valaki szereti?). Szemtelen, nem csinál maga alá egy kis izgalomtól, úgy odaszól, hogy arról koldúlsz, aztán megigazítja terebélyes domborulatait, és semmi szégyen nélkül billeg tovább a dolgára. Na, jó, nem igazgatja magát non-stop, innen is látszik, hogy inkább leányoknak íródott itt az egész mindenség. (vissza térek, pillanat)
Kedvenc szereplő Lyall, Floote és Lord Akeldama. Lyall és Floote nekem tipikus Wodehouse szereplő, mint Jeeves. Mindig tudják mi a teendő, és mindig ott vannak, ha szükség van rájuk. Van humoruk, bár nem igazán kecsegtetik, ha mégis, akkor viszont nagyon hálás vagy nekik érte.

Egyes részeknél felöltött bennem Durrell és Wodehouse neve. Mert a helyzet, vagy egy szereplő annyira emlékeztetett, hogy az már nem szembe ötlik. Erre a könyv végén található interjúban az írónő felsorolja őket (Jane Austen társaságában) példaképeinek. Királyság tudtam én! :)

Szóval a történet, a világ, helyszín, az írónő humora, a nyelvezet, minden a helyén van, és nekem ez így elég is lett volna, de itt ugrik a majom a kútba. Mert ez a könyv tényleg a női közönségnek íródott. Ugyanis belép a képbe Lord Maccon, az alfa-hím vérfarkas, akinek egy válvonásától is megmozdul minden izma a felsőtestén. Kb. 100 oldal után belép az erotika, itt-ott bedugja az orrát, és tartózkodik néhány oldalon keresztül. A leírások többsége a női öltözet fodrát-bodrát tagolja, amiknek a felét sem értettem, lévén gőzőm sincs az ötödik alsószoknya elnevezéséről, vagy a cicifix régies nevéről. Most ezek csak példák, mert tényleg nem jegyeztem meg a szavakat, nem néztem utánnuk. Alexia gyakran igazgatott valami ruhaneműt magán, de ugyanúgy igazgathatja, ha tudom mi az, ha nem.
Mindezekért egy kicsit kárpótolt az, hogy Alexia testzuhataga is szépen le van írva ott, ahol kell, de mégsem ez teszi a lényeges részt a latba.

Szóval, hölgyek, bátran, bátran, nem fogtok benne hibát találni!
Uraim, elvtársaim, csak akkor, ha nagyon nincs más. Szórakozni lehet rajta, de találunk mi magunknak száz meg száz olyan könyvet, ami nem a nők erotikára való vágyait készül kielégíteni.

Meg nem bántam, hogy elolvastam, legalább tudom, hogy milyen. Folytatni nem fogom a sorozatot, mert ugye az, ha minden igaz 4 kötetes. Ja, és ha sok a borítón a rózsaszín, és esernyős hölgyemény nézi a nagylábújját rajta, akkor nagy az esély, hogy a célközönség nem én vagyok. Nem kell mindent erőltetni. :)

Április 21-én lesz Könyvfesztivál, ahol az írónő 14:00 - 15:00 között dedikál a Könyvmolyképző standnál!

(És most elvonulok fát vágni, vagy vadászni, vagy valami, csak, hogy jobban érezzem magam :))

2012. március 25., vasárnap

Stephen King: A két Rose

Nem hiszem, hogy egyedül lennék vele, de egy-egy könyv évekig kell kacsintgasson rám, mire végre leveszem a polcról. Ha eddig - számomra - ismeretlen íróról van szó, még jóvan, megértem, de ha egyik kedvenc könyve pihen sokáig, azt nem igazán vágom. Ott van pl. egy Lawrence Block könyv - Betörő a szekrényben, vagy hol -, amit taszigálok már vagy három éve, pedig meg lett mondva, hogy vicces, és én szeretem, ha vicces, mégsem kell.

No, de, ilyen volt az A két Rose is. Aztán megint elkaptam a moly-náthát - nem tudtam, mit olvassak -, és lekaptam a többiek közül. Gyorsan nekiültem, hogy mire észhez kapok, hogy mi van a kezemben, már ne akarjam letenni. Nem is nagyon akartam, úgyhogy sikeresen átvertem magam. Höhö.

Sok nő esik férje ökle áldozatáúl, nem másképp Rose Daniels is. Itt egy tasli, ott egy gyomros, a lényeg, hogy más ne vegye észre. Rose úgysem szól róla senkinek. Rose úgyis tűri. De Rose egy nap fogja a cókmókját és rettegve, teli hugyhólyaggal lelép. Köszöni szépen, ennyi neki bőven elég volt.

Jó könyv. King nem csak horrort tud írni, Tessék, itt meg van mutatva 600+ oldalon keresztül. Persze egy kis misztikum nem fekszi meg senki gyomrát, és a fantáziánkat is kell néha póráz nélkül futni hagyni. Így a teljesen hétköznapi dolgok mellett bekukkant a Kingtől jól megszokott természetfölötti is.

Már csak azért is örvendek, hogy elolvastam a regényt, mert eddig ez a téma kimaradt. Lisbeth azért más tészta, ő idővel, ha nem is azonnal, de visszacsap. Rose viszont teljesen védtelen, tizenakárhány évig beletörődik a sorsába. Csíptem Rosie-t. Nem volt idegesítő, nem zavart, hogy női szemszögből kapom az infókat. A mellékszereplők is rendben voltak, mindenkinek meg volt a helye, bár gőzöm sincs miért, de Bill - ugye Bill? - nem lett tagja a szimpatikus szereplők listájának.

Norman, Rose férje - igen, ő a köcsög - viszont tetszett. Nagyon is. Akármennyire elmebeteg, meg minden rossz és elcseszett dolog a jellemvonásai közé tartozik, rohadtul szórakoztattak az ő részei. Mondjuk én szeretem általában a pszichó karaktereket. Messze nem azt mondom, hogy egy bolhafarknyit is helyeslem, amit csinált a feleségével, vagy ahogyan viselkedik. De komolyan tök jó részek voltak.

És akkor elkérkeztem oda, hogy a végkifejletet is kitárgyaljam, na de spoiler nélkül kellene ugyebár... Nocsak, hát akkor csak annyit, hogy az is tetszett. Egyeltalán nem gondoltam, hogy ez történik majd, ami nem csoda, merthát lehetetlen erre számítani. Egy kicsit katyvasznak tűnt hirtelen, de megbarátkoztam vele, jó ez, jó ez.

Ami viszont az idegeimre ment, az az utolsó pár oldal - 5 asszem -, pont leszartam már azt a fát, de persze kell az úgy oda ahol van, így kell, hogy legyen. Csak én voltam türelmetlen.

Szóval jó a könyv. Vérbeli King, de mégis rendhagyó a téma miatt, és, mert női szemszögből íródott. Érdemes kézbe venni.

U.i.: nem szabad verekedni! Főleg nem a nőkkel.

Kivételesen először füzetbe írtam ezt MIND, a kuta meg segített. Bár lehet inkább a pizzára pályázott. :)

2012. március 20., kedd

No more Koontz

Soha nem gondoltam volna, hogy ide jutok, de azt kell mondjam, elég valószínü, hogy nem fogok olvasni több Dean R. Koontz könyvet (legalábbis egy jó hosszú ideig biztosan nem). Támadt egy olyan fantasztikus ötletem, hogy elolvasom az Odd Thomas sorozatát. Az első kötetet (A Halottlátó a becses mű) már amúgy is olvastam, és tetszett (mint minden könyve, az Éjfélt kivéve, amit nem sikerült végigolvasni). Újra kézbe vettem, és el is voltam vele 2-3 oldalig, aztán jött a katasztrófa.

Észrevettem egy olyan dolgot, ami eddig messziről elkerülte a figyelmemet. Koontz nem igazán erőlteti meg magát a hosszú, bővített mondatok létrehozásával... Azt sem várja meg, hogy becsületesen kiizguld magad. Értem ezt az apróságokra, nem arra, hogy előre tudod a végkifejletet. Pl.: Odd betör egy házba, mert nyomoz valaki után. Tesz vesz, bóklászik fel-le, lát ezt-azt, ám egyszercsak valami zajt hall. Nna úristen mi az, ki az? Ááá, csak egy varjú kopácsol a tetőn a csőrével, hisz épp most károgott. És te, főszereplő barátom honnan a fenéből tudod ezt? Az idegeid össze-vissza kutyulódnak, mert ugye tilosban jársz, plusz rád jön a friss frász egy zajtól, amit nem tudsz hova tenni, mert hát lehet, hogy a lakó jött haza, DE!!! károg egyet egy varjú és te ebből megtudod, hogy a becses fekete madár a tetőn van, kopácsol, és a színtiszta nyugalom is elönt, keresgélhetsz tovább a házban. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok, de azért itt az idézet:

" Hirtelen ideges, csapkodó zajok és kopogás szűrődött be a házba, de a károgásból rájöttem, hogy csak a varjak élesítik csőrüket a háztetőn. (...)
Tehát nem volt mitől félnem."

Hápersze, hogy nem, már mitől kéne félned?

A másik dolog az elképesztően hosszú bekezdések. Max. 3 mondatból áll egy bekezdés, de nagyjából csak minden tizedik ennyire bő, az átlag 1-2 mondatos. Míg, Kingnél (hogy ne távolodjak messze a műfajtól) fél oldalasakat találsz akár minden harmadik oldalon.
Egyik kedves ismerősöm azért nem olvas több Kinget (elsőnek az A Rémkoppantókat nyomtam a kezébe), mert szerinte túl hosszúak a leírások (példának Roberta menstruálásának leírását hozza fel állandóan... csóró szereplőnek úgy folyik, mint a Niagara, ez nála meg betett). Tizenakárhány könyvet kb elolvastam Koontztól, és mindet szerettem. Évekig viszont kimaradt, és rengeteg más dolog került a kezem közé, nem csak King és Koontz, mert többségben csak őket faltam akkoriban. Azt bátran kijelenthetem, hogy King fényévekkel megelőzi Koontz-t.
A karaktereket néhol az egész könyvön keresztül építgeti, oldalakat olvashatunk a lelki világukról, szokásaikról, szóhasználatukról, és nem kell feltétlenül főszereplőről beszéljünk.
Míg Dean Koontz elintézi egy ilyennel:

" Terri Stambaugh-nak angyali szemei voltak, amelyekkel mindenkin azonnal átlátott. Jó emberismerő volt. Engem első látásra megkedvelt.
Negyvenegy éves volt, tehát akár az anyám is lehetett volna. Terri a rokonaitól örökölte az éttermet, és kitűnően működteti. Jó főnők, aki mindig keményen dolgozik.
Egyetlen gyengesége, hogy imádja Elvist és mindent, ami vele kapcsolatos."

Szevasz! Még jó, hogy nem kért bocsánatot a hosszú leírásért a végén...

Szerintem nem lettem valami óriási igényű olvasó, és azt sem vettem eddig észre, hogy igényelném a barokk felépítésű körmondatokat, vagy az oldalas leírásokat, de lehet, hogy mégis. Kinőttem Koontz-t, csak erről lehet szó. Még mindig egyik kedvenc könyvemnek tartom a Rossz hely-et tőle, mert tényleg imádom a történetet, de, hogy kézbe nem veszem mégegyszer, az biztos, nehogy ő is A Halottlátó sorsára kerüljön.

Maradok valahogy annyiban vele kapcsoaltosan, hogy jók a történetei, meg tud borzongatni, ha akar, de maga a nyelvezet egyszerü. A könyvei úgy íródnak nagy átlagban, hogy akció-akció hátán legyen, és nem lényeges, csak a főszereplő- vagy épp a főellenség belső világát megismerd. Rengetegen szeretik, legalábbis minden könyvén ott virít a felirat, hogy hetekig, vagy hónapokig az X-Y bestseller listáján szerepel, meg hogy több ezer példányban fogyott el. Nem is azt akarom, hogy valakinek elvegyem tőle a kedvét, csak na... nekem többet nem kell.

Sokan támadják egyébként Kinget, ilyeneket mondanak, hogy nincs a könyveinek irodalmi értéke, no hát azoknak a kezébe nyomnám A Halottlátót, és utánna leülnék velük egy sörre, hogy na most mondd.
Koontz könnyen olvasható, szerintem a fiatalabb horror-thriller rajongóknak tökéletes, vagy bárkinek egy olyan olvasmányként, amin nem akarsz sokat agyalni, csak olvasni, mintha egy filmet néznél.
King (igenis) irodalmibb, szebb nyelvezetű, évezhetőbb, izgalmasabb, komolyabb témákkal is foglalkozó, nem csak kizárólag rémísztgető (lsd. A két Rose-t) regényeket ír. Különben is színesebb a skálája, mert írt fantasyt is, nem is egyet. Előbukkant a SK rajongó :D

Már akkor feldobom a kérdést, hogy szerintetek ki a nyerő(bb), és ti miképp álltok Koontz-cal?

2012. március 14., szerda

Terry Pratchett, Neil Gaiman: Elveszett Próféciák

Ha kb két könyvet olvasol egyszerre, de épp semmihez nincs kedved, mi a teendő? Újat előkapni, természetesen. Na de mit? Épp Amadeánál jártam, mikor beugrott a fenomenális ötlet, így beírtam a keresőbe, hogy 'humor', és nézelődtem. Az Elveszett Proféciáknál találtam egy olyan szösszenetet, hogy emlékezteti a könyv Moore-ra, így fel is csaptam a könyvet izibe. Nem lett megbánva.

Itt a világvége. Megszületik az Antikrisztus, mindenki izgalomban van, már persze aki tud az egészről.

"Mennyország versus Pokol, három menet, kiütésig, törülköző nincsen."

Ennyit a tartalomról.

Tetszett az ötlet, jó kis Ómen paródia :) Láttátok a filmeket? Anno pár éve jókat meresztgettem rajta a szemem, most nem tudom mennyire tetszenének, fel kell eleveníteni.
Jók voltak a szereplők, Pratchett humorát amúgy is szeretem, és igencsak megörültem, mikor megszólalt benne a már jól ismert Halál is a nagybetűivel.

Megtudjuk a könyvből a nagy igazságot, nincs olyan, hogy jó, vagy rossz, csak ember. Tessék parancsolni, itt az idézet:

"Talán segít megérteni az emberi viselkedést, ha tisztázzuk, hogy a történelem legnagyobb dialai és tragédiái nem annak köszönhetőek, hogy az ember alapjában jó vagy alapjában rossz természetű, hanem annak, hogy alapjában ember."

Oda meg vissza vagyok az olyan humoros könyvektől, amik nem csak röhej-gránátokkal bombáznak, hanem mondanivalóval is fel vannak ruházva. Itt ilyenről van szó. Okké, meg van írva, hogy itt az Apokalipszis, vége a világnak, nagy csata, csitt-csatt, az Antikrisztus meg tevékenykedik majd magának a Földön, megrontja az emberiséget. De mi van, ha nem? Mi van, ha a démonok sem vérig romlottak, az angyalok pedig nem azok a fenékik szentfazakak, mint amilyeneknek lenniük kéne az eddig hallottak alapján?

És itt hozhatom szóba Crowleyt és Azirafaelt. A démont és az angyalt, akik bár őselellenségek kéne hogy legyenek, igazán jó barátok. Leülnek borozgatni, kitárgyalni ezt az egész szevasz emberiség dolgot, és kinyilvánítják véleményüket, persze csak mértékkel, nehogy a fentiek megtudják. Az ő részeiket élveztem a legjobban, de kinek ne tetszene a Crowley autójából szóló folyamatos Queen sláger-összeállítás, vagy Azirafael könyvesboltja?

Másik nagy kedvencek az Ők. Nem egy szektáról van szó, hanem 4 gyerekről, akik lábszárcsontig gyerekek, még a régi fajtából. Akik koszosan, horzsolásokkal tele szaladnak haza este, mert ki tudja pontosan hol rosszalkodtak a barátaikkal. Akik ásnak, játszanak, bicikliznek, nem pedig non-stop a szobában ülnek a billentyűzetet csapkodva. Olyan jó volt velük együtt kuksolni a gödörben, és hallgatni az elmélkedéseiket a világ nagy gondjairól. Valahogy King jutott eszembe, neki vannak még ilyen gyerek karakterei, szeretem az ilyesmit.

"- Fölnősz úgy, hogy indiánokról, meg kalózokról, meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnával, meg kivágott erdőkkel és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg fölnőni."

Kiírogattam egy csomó részt, ezért a sok idézet, de amúgy is elég keveset tudok mondani, így van ez a humoros könyvekkel, amiket szeretek, nemtom miért. Szóval ha kikapcsolódni akartok, itt a könyvetek, nem túl hosszú, érdekes, izgalmas, hangosan felnyerítős. Ha hiányzik Moore, akkor pótlásnak is tökéletes.

"... tökéletesen el lehet élni egészséges ételeken, ha az ember előtte nagyot ebédelt."

2012. március 13., kedd

Játék

Nima játékáról lenne szó, tetszik, részt veszek. Szerettem volna már az előzőleg olvasott könyvnél megejteni, de túl népszerű a regény, így nem lett volna igazi kihívás senkinek kitalálni. Viszont azt sikerült megállnom, hogy molyon nem jelöltem be, mit olvasok, úgy, ahogy most sem.

Szóval, a könyv egy nő szenvedését írja le. A futórózsa menekül férje ökle, és emléke elől. Barátokra és egy nem hétköznapi tárgyra lel, szépen lassan jövöget helyre az élete. De a férj őrült állkapcsa nem hagyja csak úgy elfutni, csattogva kergeti asszonyát. Mindeközben elérkezünk oda is, hogy a bizonyos tárgy megmutatja önnön valóját.

Elsős fogalmazás szint, de ilyen, ha az én homályom Mondtam is, meg nem is, van is meg nincs is, érthető is meg nem is, és így tovább. Nem nehéz kitalálni, igazából ez sem épp egy árnyékköny, de nem bírom ki a következő olvasmányig. Főleg, hogy még gőzöm sincs, mi lesz az.
Ööö, jó találgatást!