Itt az ödő...

Elérkezett a pillanat, hogy (én is) felháborodjak. Mert ez az egész vámpír-irodalom, zombi-sellő-akármi megdug téma engem is megsuhint. Mindig élvezettel olvasom az ilyesféle bejegyzéseket, legutóbbi kettő álá Nima és álá SFMag.

Voltak nekünk anno a vámpírok. Misztikus, rejtélyes lények, amik mégjóhogy érdekeltek. Mert dejólenne vámpírnak lenni, mondtam én, mikor Anne Rice-t olvastam. Darren Shan is becsületesen megírta a magáét, Stephen King már hogy ne írna - höhö -, Kostova istenkirály(-nő), Lindqvist is teljesen rendben van, Bram Stoker meg persze a nagyfater az egész történetben. De ez így túl szép volt - vagy nem tudom -, el kellett taposni az egész mítoszt, hadd csillogjon már a napon a fickó, sőt vért se igyon, mert ugye vega a lelkem, és ez el sem kell pusztítsa, az túl mainstream. Legyen csinos, dögöljön utána mindenki, és akkor jöhet a világsiker, mert milyen eredeti ez az egész. Gratulálok!

Bevallom, nem olvastam egy darab Twilight könyvet sem, bár tervben volt, mert nem szeretek valamiről negatívan beszélni, amiről gőzöm sincs, de nem is fogok. Még 2 éve suliban meg kellett néznem (bár sunyiban olvastam, akkor még Feistet... hülye lettem volna ezt sasolni) angol órán, majd német órán is, mert a leányzók szerették, és ugye akkor szeresse mindenki. Nekem meg herótom lett tőle, mikor megláttam ragyogni az Edward fickót, mint valami tündérkét a Csipkerózsikából, azt mondtam, hogy szeeeervusz Meyer, mi itt búcsúzunk. Elnézést azoktól, akik esetlegesen kedvelik a sorozatot, de engem tarkón csapott, hogy ilyen lazán elcseszi az egész felépített vámpír mítoszt. Már azt sem merem hangoztatni, hogy szeretem, és olvasok vámpír központú könyveket, mert kiröhögnek, hogy ez egy hülye.

De most ugye jön a zombi-románc film. Gőzöm sincs, mi a címe, kik alakítanak majd nagyot benne, de tény, hogy lesz. Na most beindul az agy: hogy lehet egy rothadó hulla kívánatos? A zombik nem gondolkodnak, nincsenek érzelmeik, teljesen öszöntlényekké válnak, CSAK enni akarnak, nem randira járni... Persze lehet, hogy a csaj nekrofil lesz, vagy valami, akkor teljesen megértem az egészet, de ez már meghaladja szerintem az alkotók képzeletét. Hagyják már szegény rémregény - horror szereplőket békén. Lehet őket érző lényként ábrázolni, teljesen rendben van, ott van Rice Louis-a, aki egyik kedvenc vámpír karakterem, míg világ a világ, vagy akár Stokernél Drakula gróf, neki is vannak érzései, de könyörgöm, de induljon már be a diszkó-party, ha kilép a napra egy vámpír.

Persze kell az ilyen is, ki vagyok én, hogy azt mondjam nem. Mindenkinek szíve joga, hogy azt olvasson, nézzen, amit csak szeret, azért nem ítélek én el senkit, egy ember sem esik a szememben, ha ő Twilight rajongó, de attól még meg van a véleményem az egészről. Annyira neki indultam ennek a bejegyzésnek, hogy most aztán csomó dologról írok majd, erre csak anti-Twilight lett. Elnézést, majd máskor. Talán... :)



<---- Brad Pitt, mint Louis... bármennyire nők szíve csücske, nem nyált vitt a filmbe, hanem rendes színészi alakítást.

Robin Hobb: A Látnok-ciklus

Le vannak ugyebár fektetve a fantasy alapjai, Hobb fogja őket, a háta mögé hajítja, és megírja a Látnok-ciklust. Mit neki fantasztikus fajok, tünde, ork, manó, kimagasló erővel rendelkező főszereplő, Istenek beavatkozása? Be van bizonyítva, hogy nem szükséges, a kevesebb több elven fogott magának földön járó, küzdő, szenvedő embereket, és őket terelgette úgy, hogy te, mint olvasó, minden egyes mondaton nyálcsorgatva fuss végig. Mert a szereplőket megszereted, megutálod, izgulsz értük, pofán csapnád őket, vagy magadhoz húznád néha valamelyiküket vigasznyújtásként.

A 3 kötet során (régi kiadás alapján többre van bontva, azt is elmondom a végére) rengeteg dolog történik, nem lehet elmesélni az egészet, talán csak Kvothe módszerével, ha adtok nekem három teljes napot, hogy elétek tárjam FitzLovag történetét.

Fitz az a gyerek, akit egy éjjel a királyi udvar kapuja elé hurcolnak, mondván, nekik nem kell többet, ha a király megcsinálta, nevelje is fel a fattyát. Nevet sokáig nem kap, mindenki fiúnak szólítja. A többség lenézi, mivel fattyú. Anyjára nem emlékszik, apját sosem ismeri meg, a királyi család egy-két tagja viszont pátyolgatja (a többi becsületesen utálja), bár csak suttyomban, mégsem teljes jogú királyi sarj. Neveltetése során kiderül, hogy ügyes gyerekről van szó, akinek az esze és a szíve is a helyén van. Hűséget fogad Elmés királynak, aki a legnagyobb titokban orgyilkossá taníttatja. De ez mind csak a kezdetek kezdete, annyi minden fog még vele történni, hogy visszagondolni is hosszú folyamat.

Tökéletes a történetalakítás. Hobb mindig meg tud lepni, újabb és újabb akadályokat állít a szereplők elé, amiket foggal-körömmel, rendesen megkínlódva tudnak csak legyűrni. Ezt az egyik jellemvonása a sorozatnak, hogy a szereplők komolyan megküzdenek minden egyes győzelemért. Tényleg földön járó hús-vér emberek, harcolnak a cél eléréséért.
Másik jellemző a nevek. Rengeteg beszélő név van a regényekben, mint pl. Igazság, Árny, Pompa, Elmés, Türelem, amik első olvasásra talán furcsák, de később - nekem - sokkal szebbnek hangzottak, mint akár egy Arwen, pedig azt legyűrni lehetetlen.

Aztán ott a mágia. Egy fantasy sincs (biztos van, csak most nem jut eszembe egy sem), ahol ne bukkanna fel valamilyen formában, mennyiségben a mágia. Itt sem marad el, de természetesen teljesen új köntösbe öltöztetve.
Első sorban ott a Mesterség, ami leginkább a Látnok-család sarjainak kiváltsága. Nem futkároznak az utcán koldusok ezzel a képességgel, ki kell fejleszteni, becsületesen meg kell tanulni használni. Lényege, hogy a használói mintegy telepatikusan tudnak kommunikálni egymással. Erősebb formájában fájdalmat is lehet vele okozni, sőt a gyilkolás sem lehetetlen. Komoly dolog, használata függőséget okozhat, ami komoly következményekkel jár, előbb-utóbb a halál sem kizárt. Mindez így zavaros, olvasás után kristálytiszta.
A másik mágia ág az Ösztön. Ezt - mint bemásoltam legutóbb az idézetben - lenézik, rettegnek tőle az emberek, mivel nem ismerik. Legendák szólnak róla, szóbeszédből ismerik csak, ha valakiben meglátják a hajlamot rá, annak sejhaj. Lényege, hogy az ember kapcsolatot tud teremteni az állatokkal, megérti őket, és megérteti magát velük. Idővel az Ösztönnel születő ember megtalálja az állat párját, akivel összekapcsolódik, szinte egyként léteznek majd tovább, miután összekapcsolódtak.

Fitz rendelkezik mindkét képességgel, innen a sok farkasos kép, ha róla beszélek. Eleinte kutyákkal érti meg magát leginkább, de Burrick, aki neveli megtiltja, hogy használja, félve a következményektől.

Már most sokat mondtam el, és még messze sem mindent. A könyv végére annyi mindent megtudunk a világról, hogy megerőltetés nélkül otthon érezzük magunkat benne. Semmi sincs túlbonyolítva a könyvekben, mégis lenyűgöző az egész, úgy ahogy van. Minden apró mozzanat jelent valamit, ááá egyszerűen fantasztikus. Sokan égnek George R. R. Martin lázban, na, tessék akkor kézbe venni Robin Hobbot is, teljesen más, de garantált, hogy tetszeni fog. Ha fantasy rajongó vagy, ha nem.

Annyira összetett az egész, hogy azt sem tudom mit mondjak még, úgyhogy legyen ez így elég. De még itt vannak a kiadások. A könyvek ki lettek adva még régen, nem olyan csicsás borítóval, akkor sokkal több részre bontva, mint most, a DeltaVision által. Hozzáteszem, hogy eredetileg is trilógia, szóval teljesen ki vagyok békülve az új kiadásokkal.

Nnno de, régen volt:

1. Az Orgyilkos tanítványa
2. A király Orgyilkosa
3. A Nép Orgyilkosa
4. Az Orgyilkos küldetése I-II.

Most pedig: (egyben lett megoldva ez-az)

1. Az orgyilkos tanítványa
2. A király orgyilkosa
3. Az Orgyilkos küldetése

Azt mondom elég leszek, nem tudok eléggé kifejezni, mennyire szeretem a sorozatot, sokszor dobálózok a kedvenc szóval, de most tényleg kedvencről van szó. Tolkien az istenkirály, Martin és Rothfuss meg mondjuk Buddha, Hobb pedig legyen Krisna, én pedig az, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik vallást kövesse, ezért mindegyiket követi. Deszeretem megkeverni a dolgokat :))

Az Ösztön(ző)

"Az Ösztönt sokan megvetik. Sok helyütt perverziónak tartják, használói a szóbeszéd szerint állatokkal hálnak, hogy így jussanak a mágiához, vagy gyermekeket áldoznak, hogy megérthessék az állatok nyelvét. Egyes mesemondók azt beszélik, hogy alkukat kötöttek a föld démonaival a tudásért. Én úgy hiszem, az Ösztön teljesen természetes eredetű mágia. Az Ösztön az oka, amiért egy csapatnyi madár egyszerre vált irányt a levegőben, ami együtt tartja a halrajokat a folyó sodrásával szemben, és az Ösztön az, ami fölriasztja az anyát, mielőtt a gyermeke fölsírna a bölcsőben. Úgy hiszem, hogy az Ösztön minden szótlan kapcsolat alapja, és minden ember bizonyos szinten fogékony rá, akár fölismeri, akár nem."

Közeledek Robin Hobb Látnok ciklusának a zárlata felé, és eszembe jutott, mi lenne, ha leírnám részletesen, esetleges kedvhozóként, milyen is Hobb világában a két féle mágia. De letettem róla, lehet elrontanám vele az ismerkedést a könyvvel, viszont így kezdődött a következő fejezet... és ezt már nem álltam meg. Fú, le vagyok taglózva ettől a nőtől...

Nem csak Martin Stark-jai farkasoznak... :) Értékelés hamarosan (ígérem, épkézláb mondatokkal, értelmesen, összefüggően :))

Képek forrása a DeviantArt, wyldraven és fittjoystick munkája.

Immortals - Halhatatlanok

11-11-11, robbant be még tavaly az előzetesben, és én csorgattam a nyálam, hogy érkezzen már el az a pillanat, mert én bizony nem bírom ki addig. Persze kibírtam, egészen máig, de szokásom túlzásokba esni. Most viszont le vagyok taglózva, tombol bennem minden, azt sem tudom mit mondjak, höhö.

A történet: Hyperion király megszállottja az epiruszi íjnak, ami rég eltűnt a föld színéről. Az íjjal el lehet pusztítani az isteneket, így Hyperion felbolygatja az egész Hellászt, halált és szenvedést hagyva maga után, a cél érdekében: letaszítani az Olümposziakat, és a világ urává lenni. Ám a kegyetlen király nagyot hibázik, mikor megöli egy egyszerű paraszt, Thészeusz anyját, annak szeme láttára. A fiú bosszút esküszik, bármi áron.
De... a szűz orákulum, Phaedra látomást lát, miszerint Thészeusz az egyetlen reménye az emberiségnek, sereget kell gyűjtenie, és harcolni a halandók életéért.

Kicsit zavaros, elhiszem, főleg így az én szavaimmal, de olyan, de olyan jó. Ki szereti a 300-at? Ki látta a 300-at? Mert itt nem alaptalan figyelemfelkeltés a felirat, hogy a 300 alkotóitól, mert tényleg hasonló a hangulat, a képvilág. Nekem a 300 is az egyik kedvenc filmem, és immár az Immortals is megy szépen a listára.

Az effektek nagyon a helyükön vannak, nem vitték túlzásba, mégis rengeteg van, és a legjobb, hogy egyedi, mert ilyesfélét csak a 300-ban, és itt láttam. A betétdalok is szépen helytállnak, ott lebegnek a háttérben, mindig megadva a torta tetejére a habot. A jelmezek, kellékek olyanok, amilyeneknek lenniük kell - bár egy kicsit furcsa nekem Zeusz sisakja a végkifejletben, de nem értem miért muszáj kötözködnöm. És ugye volt nekünk néhány évvel ezelőtt a THIS IS SPARTA! üvöltés, most nekem legalább annyira intenzív volt a FIGHT... FOR IMMORTALITY! (és az egész beszéd előtte, alig bírtam ülve maradni a széken, felugrottam volna szívesen csapkodni a kardom a pajzsomhoz, már ha lenne olyanom).
A másik kedvenc jelenetem, a végső harc Hyperion és Thészeusz között... fúúúha mi volt ott, szerintem rohadt jó harcjelenet sikeredett, és persze mikor az istenek kaszabolják a krícsöröket. Nem tudom mik azok becses nevükön... a filmben nem hangzik el, akárhogy kutatok most így sebtében, sehol sem nevezik meg őket, de ha valaki majd megnézi, vagy már látta, biztos tudja mikről beszélek.

Szóval én azt mondom, nemhiába vártam még anno annyira a megjelenést. Mindenképp megéri megnézni, megdobbantja a szívet, lelket, az biztos.

(Barátom, aki szintén nagyon várja a filmet, -többiek nem igazán- mééég nem látta, és nem szoktunk véleményt nyilvánítani egymás előtt filmekről, amit a másik még nem látott. Most viszont annyira bennem volt ez az egész tömény rajongás, hogy ki kellett pötyögjem legalább magamból. Ezért lett itt ez, remélem meggyőzök vele valakit :)

- előzetes -

Bored to Death

Marom a falat az unalomtól, firkálok ide valamit... de most sorozatról.
Egy ugyanilyen pillanatomban keresgéltem valamit, mit nézzek, és megláttam a címet, na mondom ez kell nekem. Tényleg kellett.

A sorozatot Jonathan Ames szülte, aki egy amerikai író, általában alkoholista írókról ír (ennyiszer használni az ír szót egy mondatban, ecsém...), olyan, mint Bukowski. A téma legalábbis, még nem olvastam Amestől semmit, úgyhogy nem dobálózok Bukowskival, mert nem. Lehet ezért tetszik a sorozat is.

Szóval van a pacák középen, ő egy író, aki elég sokat iszik, de épp most szokik át kizárólag a fehérborra, mert annak alacsony az alkoholtartalma - hogy is van? nem szar csak kaka? És mindemellé egyik jó barátja Mariska is...
A bal oldali öreg egy magazin főszerkesztője, a jobb oldali a szakállasdagicsávó a hangoverből, ahogy én is ismerem. Soha nem fogom megjegyezni a nevét, sajnálom. Szóval a jobb oldali haver illusztrátor, képregényeket gyárt, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Jonathan (ez a neve az írónak) második regénye írásával küszködik, amikor bevillan az égő, és feltesz egy hirdetést az internetre, hogy ő egy engedély nélküli dedektív (mert szereti a krimiket), és persze ezt sokan igénybe veszik.

Jobbnál jobb eseteket kap, bevonja barátait is, én meg hátradőlve nyerítek rajtuk, mert imádom ezt a fajta humort. Már csak az opening nagyon megfogott, könyves kezdet, jó kis dal, be is linkelem ide.
Jaaaj, ami az első résznél fel fog tűnni, Schwartzman borzalmas színész, egy átlag embernek több mimikája van alvás közben, mint amit ő mutat, de idővel javul, és a poénoknak köszönhetően mellőzni lehet az alakítását. Meg hát Zach überel mindent, nem komplett az az ember.

No, ennyi, össze-vissza mondtam mindent, a lényeg, érdemes megnézni, 3 évad, 8-8 résszel, rövidke, szórakoztató, kellemes.

http://www.youtube.com/watch?v=uPSb8yFGZ-E <---- a főcím.

P. G. Wodehouse: Folytassa, Jeeves!

Wodehouse téren úgy állok - álltam, mint Rejtővel. Hallottam felőle annyit, hogy csak nnnna, de el nem olvastam volna semmit tőle, aztán elolvasva 5 oldalt, jött a megvilágosodás, fény áradt a lapokból, kényelembe helyeztem magam, és vihogva ugrottam fejest a mondataiba. Mert én szeretem az angol humort, és mert én szeretem Wodehouse-t... milyen okos és ügyes vagyok, éles elme ezerrel. :D

Jelentem alássan, ez már a második Wodehouse könyvem, kicsit tovább tartott az olvasása, mint az elsőnek, mert valóságos könyvhalomnak kezdtem neki időközben, de becsületesen visszatértem, és befejeztem. Psmith (a Forduljon Psmithhezbőőől) óriási arc volt, kizártnak tartottam, hogy hasonlóan jó karaktert találok majd más könyvben, de Jeeves sem semmi. Ő máshogy. Nem a poénjairól híres, hanem arról, hogy ő Jeeves. Ha baj van, ott van Jeeves, segít, és biztos ismerőse, vagy rokona a valaki, akivel épp összetűzésbe kerültél, vagy valami hasonló. Az egyetlen kritérium, hogy öltözz rendesen, mert pl. a lila zoknid, vagy a selyeminged kiveri nála a biztosítékot, és akkor nézheted magad.

Azt hittem egyébként, hogy egy regénybe kezdek neki, aztán az 5. novella után leesett, hogy ez egy enyhén összefüggő novelláskötet... de ezzel nincs baj, istenmegments, hogy valaki emiatt ne olvassa. Olvashatod egyben is, külön is, ahogy csak szemed- szájad ingere. :)

Nem tudok sokat írni róla, - mint ahogy Rejtőről sem tudtam soha - szerettem, nevettem, sok-sok Wodehouse-t akarok még olvasni. Tessék kézbe venni, mert fel fog vidítani!

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett | Bartimaeus I.

Gondoltam leülök olvasni, ne végignéztem a szobán, és észrevettem a jegyzeteim a könyvről, megírom akkor már a bejegyzést.

Jonathan Stroudot még valamikor tavaly találtam molyon, a többség dicsérte, így ment kívánságlistára, két hete meg rátaláltam, elolvastam.

Londonba érkezünk, egy újabb módosított Londonba, mert itt is létezik mágia, léteznek mágusok, varázslók, varázslatos lények, új köntösben. Az egyész világ élén a varázslók állnak, ők irányítanak, szervezkednek, ők vannak a Parlamentben, de úgy néz ki, aki oda jut az nem lehet becsületes. Ugyanis a varáslók többsége kapzsi, egós, a saját jólléte, minnél feljebb jutása a fontos, másokat nyugodt szívvel taposnak nyakon céluk elérése érdekében. Hogy hogyan működik a mágiájuk? A lények (dzsinnek, koboldok, afriták) segítségével. Ők semmit nem csinálnak, csak megtanulják, hogyan-miként kell őket megidézni, akaratuk alá hajtani, végül kényszeríteni őket arra, hogy elvégezzék helyettük a piszkosmunkát.

Az ifjú tanoncok gyerekként kerülnek mesterükhöz (imádtam a részt, amikor kiderül, hogyan választják ki őket, és miképpen járnak el velük ahhoz, hogy később mágusokká legyenek), hogy ezentúl velük éljenek, és tanuljanak tőlük, így Nathaniel is. A fiú okos, kiemelkedő tanítvány, de mestere ezt nem veszi észre, túlságosan el van foglalva magával. Egy alkalommal a fiút megalázza, elveri egy nagy pozicióban levő mágus, Simon Lovelace, de mestere nem kel védelmére. Ekkor Nathaniel elhatározza, hogy ha törik, ha szakad megbosszúlja megaláztatását, nem hallgat többé mesterére, és megidéz egy magas szintű dzsinnt, Bartimaeus-t, akivel majd elvégezteti a mocskos melót. (höhö... hiányzik Moore)

Fogalma sincs mekkora galibába keveredik ezzel, nem csak saját- de rengeteg ember életét veszélyezteti a csínnyel, amit kieszel. Az én ízlésemnek teljesen megfelelően volt adagolva az izgalom, a titkokról/még ki nem derült- homályos dolgokról való fátyol lerántás, a humor, szóval minden. A karakterek szépen bontakoznak, fejlődnek. A világ megteremtése is rendben van, nem lett gagyi, nem lett sok, nem lett túl bonyolult. Egy jól megírt ifjúsági urban-fantasy.

Mindezt két nézőpontból kapjuk tálalva, ott van Nathaniel, E/3-ban, és Bartimaeus E/1-ben. Bartimaeus nagy arc, nekem bejött a humora, semmit sem vesz túl komolyan, ha mégis, elhülyéskedi. Az ő részeire jellemzőek a lábjegyzetek, amik inkább plusz beszólások, ritkán magyarázatok.
A történetalakítás teljesen rendben van, in medias res indul, durr bele az eseményekbe, aztán szépen lassan megyegetünk vissza az előzmányekhez is, hogy mindent teljesen megértsünk.

Bár voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, engem el fog veszíteni az író, de én ezt azzal indoklom, hogy Rothfuss-t olvastam előtte, és az ő lécét nem lehet megugrani. De - szerencsére - nem haragudtunk meg egymásra, a végkifejlet tetszett, nem épp erre számítottam. Kellemes lezárás, meg is lep - ha nem olvasol utánna, miről szól a II. kötet -, és felkelti az érdeklődést a következő kötet erejéig, minimum. Folytatva lesz a sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ilyet keres, tessék parancsolni, még válogatni is lehet régi, és új kiadás között. :)

Pontszáma 9-es, kedvenc karakter: Bartimaeus és a kis kobold a látólemezből.