Stephen King - Peter Straub: A Talizmán, A Fekete Ház

King ugyebár a horror mestere, de nem tartózkodik a fantasytől sem. Ott van pl. a Setét Torony ciklus, amit még nem olvastam, nem tudom milyen, viszont ott A sárkány szeme, amit igen, és ott engem meggyőzött. Ugyanakkor A Talizmán is nagy fantasy-ként volt titulálva, így nem hagyhattam ki őt sem.

A főhős Jack Sawyer, aki apja halála után anyjával, a B-kategóriás filmek koronázatlan királynőjével városról városra jár, menekülnek az ügyvédek, ingatlanügynökök elől. Letelepednek New Hampshire-ben, és egy alkalommal, mikor Jack az Atlanti-óceán partján bolyong, megismerkedik Speedy Parkerrel, egy idős, fekete fazonnal, akivel barátságot köt. Jack 12 éves, de nem kerüli el figyelmét anyja egyre romló egészségi állapota. Speedy segítséget nyújt neki: megmentheti anyja életét, és ezzel együtt a Territóriumok csodálatos világát is, ha vállalkozik egy nagy útra, ami közel sem lesz könnyű.

Nagyvonalakban...

Nohát, a könyv elég vaskos, 850+ oldalas, így Kingnek (és Straubnak) bőven van ideje felvázolni egy másik világot. Ez sikerül nekik. A Territóriumok egy csodás világ, a levegő tisztább, az ég kékebb, a fű zöldebb, az étel ínycsiklandozóbb, de természetesen itt sem minden fenékig tejfel, a gonosz munkálkodik, és Jack az egyetlen reménysugár a Jó győzedelmére... meg kell szereznie a Talizmánt.

Le kell állnom, mert hajlok arra, hogy csak a történetet meséljem, és nem azt szeretném. Szóval ez eddig mind szép és jó. Jól indul, én egyáltalán nem untam. A karakterek szépen bontakoznak ki, a világgal együtt. Messze nem fantasy az egész, úgy kb 40%-ban az, ami meglepett, mert arra számítottam, hogy Jack szépen átpattan a másik világba, és majd az utolsó oldalakon vissza. De szó sincs erről, folyamatosan jön-megy a világok között, erre kényszerül, de nem spoilerezek.

Nehezen írok róla, lehet nem kellett volna ennyit halasztani. Az igazság az, hogy nekem nem lett kedvencem, gőzöm sincs, hogy Peter Straub a hibás-e ezért, vagy egyszerűen úgy cakli pakli csak nem... Jó könyv, élveztem olvasni, izgultam, imádtam-utáltam karaktereket, nevettem, sokszor a sarokba hajítottam volna legszívesebben, de inkább csak kiabálni kezdtem (szobatársam nem túl nagy örömére), hogy ezt most miért kellett így meg úgy megírni, és hasonlók.

Viszont, ami idegesített, az a néhol felbukkanó GAGYI hasonlat, példáúl egy gyöngyszem:

"... A Point Venuti körüli hegységek úgy döntöttek, hogy nem állnak ellen végzetüknek, és fensíkká alakulnak át. (...) Az újonnan keletkezett hegyek egyikéből merev nemi szervként állt ki egy kémény."

Meresztgettem a szemem, hogy ez vajon melyik író lehetett, mert nem dícsérném meg érte, az biztos... :)) De, semmi sem tökéletes, befejeztem A Talizmánt, nem volt kényszer az olvasása, aki már ismeri Kinget, annak ajánlom, aki pedig csak most ismerkedik vele, az úgy vegye csak kézbe, hogy legyen vele tisztában, a többi könyvében nem ilyet fog kapni. Megkapjuk a szokásos horror vonásokat, ajjaj, ebben nem lesz hiány, de azért mégiscsak fanatsyről beszélünk.

Van testvér-regény, A Fekete Ház, akit sokkal jobban szerettem, mint a bátyját. Itt már évek telnek el a 12 éves Jack kalandja után, immár felnőtt férfi, akiből komoly nyomozó lett, de épp visszavonul, mert nem igazán tudja folytatni a munkáját, miután átélte az előző könyvben történteket.
French Landing, békés kisvárost nézi ki magának, de belép a történetbe King, és azt mondja, hogy itt sem lesz nyugtod, barátom, mert itt tevékenykedik a Halász, aki gyerekeket rabol el, akiknek holtteste megcsonkítva kerül elő. A helyi rendőrség nem sokra jut a nyomozásban, és Jack segítségét kérik.
Kiderül, hogy nem egyszerű, evilági bűntényekről van szó, a Territóriumokban újra zűrzavar uralkodik, ezentúl mégnagyobb.

Mit rejt a Fekete Ház, ki a Halász, és pontosan mire kellenek neki a gyerekek? Mert meg lehet nyugodni, nem csupán uzsonnára gyűjti be őket.

Ebben a regényben több a krimi-horror, mint a fantasy, az utolsó párszáz oldalig háttérbe szorul a Territóriumok világa, de ott aztán fénysebességgel zúdulnak az események a nyakunkba. Lehet ezért tetszett jobban, vagy, mert sokkal kingesebb. Sok szereplő, zsákutcák, és azok a bizonyos kedvenc karakterek, akikért nagyon hálás vagyok

Sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a kötet nem éri utól az előzőt, szerintem meg lenyomja. Többet izgultam, több volt a boooorzongásra a lehetőség.

A Talizmánban Farkas volt a kedvenc szereplőm, itt legalább annyira szerettem Henry-t. De ennek óriási spoiler lene a vége... ide még kevesebbet tudok írni, pedig azt hittem könyebb lesz.
Szeretem a végkifejletet is, nem baj az, ha nem minden vattacukorral bevont happy end, sőt, én el tudtam volna viselni mégtöbb drámát is, bár azért olvasás közben nagyot dobbant a szívem.

Elég leszek mostmár, úgyhogy azt mondom, érdemes elolvasni őket, én nem bántam meg. Ez itt csak egy vélemény, lehet másoknak az abszolut kedvenc lesz minkettő, vagy csak egy... kíváncsi vagyok más hogy van velük, szóljatok, mindenképp. :)

Ha A Talizmán kap egy 7-est... akkor A Fekete Ház egy 9-est (amúgy csak 8-ast érdemelne). Mindesetre örülnék egy harmadik kötetnek... :D

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Nyári... fenéket nyári, csak tavalyi olvasmány, az az időszak, amikor naponta elolvastam egy könyvet, ezért elnézést, ha nem emlékszem mindenre tökéletesen, de nem is az a célom, hogy most boncolgassam a könyvet, hanem, hogy elmondogassam nekem milyen volt. Kicsit nyűgös-dühos is vagyok, és ki szeretném pötyögni magamból ezt, mert eszembe jutott.

Veszel egy huszonéves akárkit, min jár az esze (már ha beért annyira, hogy legalább sétálgasson... manapság divat, hogy az emberek csesznek rá mindenre)? Azon, hogy mit kezdjen magával. Egyetem? Meló? Vagy egyetem, hogy ugyebár kiképezze magát, és aztán jön a tuti meló, mert ugye éveket tanult érte, megérdemli. Aztán jön ez-az, oszt puff neked, semmi sem jó. Az egyetem nem tetszik, ha befejezed, nem találsz munkát, ha meg egyáltalán nem is mentél, akkor keresgélsz, sokszor jobbat találsz, mint aki tovább tanul. Mert így van, szerencse kell, messze nem elég a tanulás (személyes vélemény, le lehet szídni, nyugodtan).

No, a könyv is ezzel foglalkozik. A főszereplő huszonéves. Egy nap megreng körülötte a világ, nem találja a célt benne, fogja magát, kilép az egyetemről. Hogy lefoglalja magát, vesz egy labdát, és kijár pattogtatni. Lefogalja magát, próbálja megtalálni azt, ami boldoggá teszi. Persze ez nem feltétlenül követendő példa, nem így megy sajnos az élet, nem inthetsz be csak úgy az egész mindenségnek. De abból a szempontból tisztelem a fickót, hogy azt mondta: elég, neki ez nem kell.

Közel sem ad egy konkrét választ a könyv az egész naivság, tanácstalanság problémájára, viszont nyújt egy pár órányi vígaszt. Aszongya neked, hogy nem vagy biza egyedül, más is ugyanúgy micsinál az életében, mint te (...már ha). Tisztelem, becsülöm azokat, akikben megvan a kitartás, hogy valamit véghez vigyenek, mert szerintem erről van szó. Tarts ki, ne labdázz, mert neked nem biztos, hogy sikert hoz. Nem viszek be személyes, barátokról szóló ez-azokat, mert nem szeretnék, de mindegyikőjüket imádom, és tisztelem azért, amiket csinálnak, elértek.

Elnézést, ha negatív vagyok, jókat lehet amúgy derülni a könyvön, egyáltalán nem olyan a hangulata, mint amilyet én vakerálok, tényleg, csak én vagyok elkenődve jelen minutában. :) Mindenképp érdemes kézbe venni, rövidke, szórakoztató, ha ebben a cipőben jársz, akkor főleg.

Erlend Loe instenkirály, ezen könyve alapján, lesz még tőle olvasás, mindenképp :)

Túl sok köze nincs hozzá, de valahogy ez jut eszembe jelenleg (lehet csak azért, mert Linkin Parkot nyomatok).

Linkin Park - Bleed it out

Élő, mert Chester így is tökély :)

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Régen sokan olvastak Beagle-t, legalábbis tele voltak az ő könyveiről szóló bejegyzésekkel a blogok, és én is belekóstoltam volna, de elfelejtettem. Teljesen. Aztán néztem egy interjút Rothfuss-szal, és megemlítette, hogy szerinte mennyire zseniális ez a könyv. Úgyhogy el kellett olvasni :)

Molyon láttam, hogy nagyon sokan dícsérik, talán csak egy felhasználó volt, akinek nem tetszett 100 %-osan. Hát azt kell mondjam, hogy hozzá csatlakozok, én sem nyeltem le teljes élvezettel.

Két vadász beszélgetését csípi el az unikornisunk, akik arról társalognak, hogy ebben az erdőben biztos van egy unkornis, és, hogy ő az utolsó a fajtájából. Az egyszarvú elcsodálkozik, és útra kel, hogy megkeresse-megmentse a fajtársait. Út közben összefut egy varázslóval, és később csatlakozik hozzájuk egy nő is, Molly. Együtt mennek Hagsgard területére, mert úgy hallották, hogy Haggard király a bűnös ez ügyben. Ez a történet.

Közel sem kaptam azt, amire számítottam, gondoltam hanyatt vágódok majd, és hím létemre még az unikornisokat is deszeretni fogom. De nyögvenyelősen sikerült csak elolvasnom. Nem lányos könyv, tehát nyugodtan olvashatja bárki. Tündérmese (-regény) tündérek nélkül, nem épp egy esti mese - jellegű zárlattal.

A varázsló karaktere a könyv felétől idegesített, pedig eleinte szimpatizáltam vele. De aztán a nem vagyok képes semmire, de mégis, de mégsem egy kicsit az agyvelőmre menetelt, úgyhogy Molly (a nő, aki melléjük csapódik) oldalára pártoltam, és azokat a részeket élveztem, amikor ő tevékenykedett. Haggard király alakja is tetszett, főleg az, hogy nem volt ő olyan ízig-vérig gonosz, csak boldog akart lenni, mindannak ellenére, hogy semmiben nem találta örömét. A finom étel, a bor, a kártya, a nevetés, a szép, sőt még a fény is számára csak butaság, amibe pénzbe kerül. Mégis a lelke mélyén keresi a jót magának, és hát meg is találja, az unikornisok látványában, de ez sem teszi boldoggá.

Lír alakja is tetszett, ő ugyebár a hősszerelmes, de nem a nyálas fajtából, hanem a szimpatikusból. Tetszett, hogy hordozgatta a zsákmányait szíve választottjának, mindhiába. Ééés nagyon szerettem a macskát is.

Szóval nem tudom... alig vártam, hogy vége legyen, mert olyan kis rövidke, nem akartam félbe hagyni, és bár meg nem bántam, hogy elolvastam egy kicsit sem, de nem lett kedvenc, az már biztos. Beagle-ről viszont még nem mondok le, bepróbálkozok egy kísértet históriájával, Amadea azt mondta, az más.

Számokban, talán egy 6-ost kap tőlem, sajnálom Amalthea úrnő, csak ennyire telt tőlem.

Patrick Rothfuss: A szél neve

Áldom a napot, mikor felfedeztem ezt a könyvet (mégegyszer köszönet Nimue-nek), és elkezdtem olvasni. Már az előszó elkezdett birizgálni, hogy ez biza nem lesz semmi, de aznap este, mikor felütöttem, csak annyit tudtam olvasni, mert péntek este lévén, mentem is magamnak. Aztán a társaságomnak el is kezdtem magyarázni a Rothfuss-féle háromszólamú csendről, persze pislogtak rám, hogy ez meg mit akar.

A legendás Kvothe igazi történetét ismerhetjük meg, akiről rengeteg szájról-szájra terjedő mendemonda látott már napvilágot, amik köszönhetően a nép fantáziájának, alaposan meg lettek kutyulva, ki lettek színezve. Nem igazán tudom, hogy ismertessem röviden, olyan módon, hogy ne árúljak el ezt-azt, úgyhogy talán ennyi elég is. Inkább elkezdek áradozni, nézzétek el nekem.

Rothfuss gyerekkorától hatalmas fantasy rajongó, egymás után falta a könyveket, így felfedezte, hogy biza a legtöbb egy idő után ugyanarra a sablonra épül. A főhős megindul magának, összefut ezzel-azzal, akik mellécsapódnak, hogy ők majd közösen megmentik a világot a gonosz nagyhatalomtól. Nincs is ezzel semmi baj, viszont x ilyen könyv után az ember vágyik valami másra. Ő is vágyott, olyan történetet akart megírni, amit ő is szívesen olvasna. Nem akarta ezzel megváltani a fantasy irodalmat, csak valami különbözőt akart alkotni. És sikerült neki, de még hogy.

Nem egy high- és hősi fantasy világban játszódik, hanem a Négy Szegellett határain belül. Itt minden ember tud a mágia létezéséről, nem tudja mindneki használni, de nem is rettegnek tőle. A mágia használói az arkanisták, akik mesterségüket az egyetemen kell megtanulják, kemény munkával.

Sokan hasonlítják Rothfuss könyvét a Harry Potter könyvekhez, de szerintem ez alaptalan. Lévén, hogy itt is olvashatunk hősünk tanulmányairól, van benne valami alapszintű igazság, de teljesen eltér tőle. Ezt csak azért említem, mert véleményem szerint, egy ízig-vérig Rowling rajongó nem feltétlenűl lesz Kvothe rajongó is. Mármint nem a Harry Potter könyvek miatt lesz az, hanem Rothfuss miatt. Mert Rothfuss úgy ír, hogy az elképesztő. Egy betü sem felesleges, egy pillanatot sem unatkoztam, sőt, ahogy molyon is megaszontam már, nyugodt voltam folyamatosan, mert tudtam, hogy visszatérhetek a könyvhöz, és az nagyon, de nagyon jó lesz.

A karakterek, a világ tökéletesen ki van dolgozva. A 816 oldal még rövidnek is tűnt, mert csak olvasni és olvasni akartam. Hála a jó égnek, ez csupán az első kötet, a második is megjelent már magyarul, a harmadikra viszont még várni kell, Rothfuss barátom még nem írta meg.

Kedvenceknél ritkán tudok épkézláb bejegyzést gyártani, most sem sikerült, de annyi baj legyen.

Óó, mielőtt elfelejtem, külön pont jár a koboz miatt. Kvothe szívének csücske a koboz, amin virtuóz-ként játszik. Az a rész, mikor csak játszik és játszik, míg az újjai már vérzenek, a leírás, mikor megvastagszik az újjbegyén a bőr, ami a húros hangszereken játszás velejárója nagyon tetszett, emlékszem, mikor én tanultam gitározni, szinte hozzá sem tudtam nyúlni semmihez a bal kezem újjbegyeivel, annyira fájtak.

Egy szó, mint száz, mindenképp olvassátok, fantasztikus könyv. Ahány értékelést, beszámolót olvastam róla, mindenki csak dícsérte, egy rossz szóval sem illették, és ez nem véletlen. Óriási kedvencre találtam, újra is lesz olvasva, alig várom, hogy kézbe vehessem a következő kötetet.

Kedvenc karakterem mindenki, kit imádok, ki utálok, de ez így a jó, ez a jó karakterépítés ismérve. Étrékelni számokkal... egy 10-es, föléje annyi csillag, mint az égen.

Interjú Patrick Rothfuss-szal, itt, a youtubeon. 3 részes, oldalt meg lehet a találni a 2. és a 3. részt is.

U.i.: Tolkien és Martin az istenkirály számomra, de Rothfuss sunyin közéjük furakodott :D

Na nesze

Asszem visszagyógyultam, és újra követem becsületesen a könyves világ tevékenységeit.

Pillanat, kifejtem.

Meg nem mondom, mit csináltam múlt évben (eljutottam arra a szintre, hogy sikeresen tavalynak minősítem 2011-et), de hogy nem olvastam, az biztos. Mármint nem annyit, mint azelőtt. Könyv könyv után jött (még anno), non-stop molyon és blogokon csüngtem. Aztán egyszercsak nem. Valahogy nem találtam meg azt a könyvet, már amikor kedvem volt olvasni, ami lekötött még az elején. Türelmem meg nem volt semmihez. Ezért is volt, hogy rengeteg könyvet félbe hagytam.

Persze azért találtam olyat, amit gyöngyszemnek titulálok, sőt, találtam óriási kedvenceket. Van ez a tömeg-kór, mikor az ember nem tudja mit olvasson, és semmi sem köti le, nna, ez nálam hónapokig húzódott, kisebb-nagyobb szünetekkel.

A freeblog összeomlása után átköltöztem ide, a blogspotra, és a blog újraélesztésével is foglalkozni fogok ezentúl, nem hagyom csak úgy lenni magának.

Óriási terveim vannak... :)) Na jó, csak szimpla tervek. Pl. el akarom olvasni a Bibliát, hogy mi ütött belém, nem tudom, de mindenképp leküzdöm majd valahogy, ha egy teljes évet vesz igénybe, akkor is, mert bár nem vagyok vallásos, kíváncsi vagyok rá, milyen úgy teljes egészében, könyvként, nem pedig ige-ként.

Mindenképp folytatom Martin sorozatát, ami természetes, ki az az elvetemült lélek, aki nem folytatja? :D Újra szeretném olvasni a Gyűrűk Urát, tavaly kimaradt, itt az idő előkapni a szivem csücskét, és akkor már elolvasni Húrin-t, és a Szilmarilokat. Milyen rajongó vagyok én, ha ezeket nem olvasom?
Befejezem Hobb Orgyilkos regényfolyamát, Lukjanyenko Őrség-sorozatát, másfél könyv van még hátra, igazán nem nagy cucc, lévén, hogy szeretem is, ezek után pedig bele akaork kóstolni a sci-fi sorozatába is. Nem ártana egy Murakami regény sem már végre, molyon sokat dícsérik, kíváncsi vagyok reá... Ugyanígy Naomi Novikról sem akarok lemaradni, Jonathan Stroudról sem, és a Csodaidőket is előkapom végre.

Elérkezettnek érzem Tim Severin Viking trilógiáját, rég tervben van már, és Anne Rice-t is folytatni kéne. Aztán végül, de nem utolsó sorban Steven Eriksonnak is nekiülök újabb lendülettel, mert szeretem, csak túl sokáig lett félretéve szegény.

Ez itt mind azért keletkezett, mert lemaradtam az idei várólista csökkentésről... lusta voltam polcot csinálni :)) Úgyhogy tessék, ezt akarom, meglátjuk mi lesz. Bár Nima elvén haladva (amit követek én már rég, csak nem volt megfogalmazva), nem erőltetek túl semmit, ha valami nem tetszik, várhat. Minőségre hajtok, úgyis az a cél, hogy jó könyeket olvasssak, és nem az, hogy sokat.
Óóó, és ugye lesz új Zafón kötet, és már rá is találtam egy idei kedvencre, Patrick Rothfuss-ra. Eddig jól indul az év, könyv téren.

Tony DiTerlizzi & Holly Black: A Spiderwick krónikák

Mióta a film megjelent foglalkozatott a Spiderwick krónika, de mikor még komolyan gondoltam, bookline-on nem volt első kötet, úgyhogy elmaradt, a filmet viszont becsületesen elkerültem, mindenképp olvasni akartam először. Aztán nemrég megtaláltam őket, úgyhogy nekiültem.

Az első, ami feltünt, hogy igényes, tele van rajzokkal, amik igencsak szépek. A könyv elején olvasható egy levél, amit a Grace testvérek hagynak ott az íróknak, hogy olvassák el, mert szeretnék megismertetni velük a történetüket. Ez tetszett, valóságízűvé akarták tenni a sorozatot, bravó.


Nagyvonalakban arról van szó, hogy a Grace testvérek, Jared, Simon (ők ikrek) és Mallory, édesanyjukkal nénikéjük házába költöznek. Lepukkant, poros, régi, hatalmas (én legalábbis hatalmasnak képzeltem el) ház, de a gyerekeket nem igazán hozza ez izgalomba, sőt, nem is szeretik a helyzetet. Viszont egyszer kaprászó hangokat hallanak a falban, és a dolog nyitját keresve találnak a konyhában egy felvonót, amibe épphogy belefér valamelyikük. Jared vállalkozik a kalandra, és így jut el egy szobába, ahol könyveket, különös dolgokat talál. A sok könyv között talál rá a Manók Könyvére, ami illusztrációkkal, leírásokkal, utasításokkal van tele mesebeli lényekről. Mindezt butaságnak tartják, mígnem titokzatos dolgok, vagy inkább csínytevések történnek a házban. Jared ekkor kezd hinni a könyvben leírtaknak, és probálja bizonygatni, hogy a házban kószáló valami egy manó, ami igenis létezik.

Szerintem érdekes, szeretem az ilyen témájú történeteket. Fel is faltam a könyvet, kb. egy óra (!) alatt. Eeeegen, olyan rövid. Meseregény, inkább a 10-es éveik elején járó lurkóknak (vagy felolvasva akár kisebbeknek is, igazán el tudnak nézelődni az illusztrációkon). Itt még nem is hőbörögtem, csak a második kötetnél kezdett kihunyni a varázs, ott már engem elvesztett az írópáros. Egyszerűen nem köt le, kényszernek érzem az olvasást, sőt itt-ott bugyutának a történetet, DE ez valószínüleg az én hibám, lévén nem is én lennék a célközönség... ez van.

Úgyhogy úgy döntöttem, nem olvasom tovább, legalábbis most biztos nem. Egyszer majd lehet. Inkább megnézem a filmet, vagy valami. Ahogy nézegettem mik lesznek még, elég érdekes, bontakozik szépen ki a történet, de én mégsem vagyok kibékülve valamivel.

A terjedelem böki a csőröm. Nem tudom, mennyire riasztja a gyerekeket egy könyv vastagásga, lehet ott a dolog nyitja, azért bontották 5 kötetre... persze így jövedelmezőbb is, mellesleg. Komolyan, olyan rövidkék, hogy ihaj. Mint két hosszú fejezet egy másik könyvben. Persze az események zajlanak, de akkor is.

A polcon viszont rohadt jól mutathat a teljes sorozat, és ha gyerek(esebb) fejjel találkozok vele, biztos szivárvány folyt volna a fülemből örömömben, le lettem volna nyűgözve, de ezért hagyom inkább másra az egészet, nem erőltetem. Mindezek ellenére ajánlatos, jó kis mese, és mondom még egyszer, szépek a kötetek.

Itt van nni, ez pl két illusztráció, csak a könyvben nem színesek. Nem tudom ez igazi kötet borítója-e, de én mindenképp támogatnám az ötletet, hogy kiadják egy könyvben az ötöt. Lehet úgy én is tovább böngésztem volna, még talán végig is...

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)