2012. január 4., szerda

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka


Na? Na? akad még olyasvalaki, aki hajlandó elolvasni még egy postot az A szél árnyékáról? Mert most fejbe kólintott, hogy biza' írok egy újat. (A régi blogon már van egy, még az első olvasás utáni, azóta viszont újraolvastam.)
Érdemes-e ismételnem miről szól, nem tudom... kihagyom.

Tartom magam ahhoz, hogy Zafón egy zseniális író. Sokaknak nem tetszik a stílusa, merthogy mindenkinek meg akar felelni. Lévén, hogy a köny egyszerre krimi, gótikus-, misztikus-, romantikus regény, filozofálgatós, humoros részekkel... lehet. Személy szerint épp ezért is szeretem, de mindenkinek nem tetszhet ugyanaz a dolog ugyanúgy; már ha egyáltalán teszik.

A történetalakítás profi. Veszel egy nagy levegőt, megindulsz a hegy lábánál. Nem zuhansz vissza, végigmész, itt-ott letelepedsz szétnézni, még a csúcs előtt nézelődni, aztán újra fogod a sátorfád és elérsz a hegytetőre. Ott aztán kifújod magad, és csodálod a látványt. Vállon veregeted magad, a hegyet pedig szeretni fogod, mert mostmár megmásztad, egy része a tied - egy részed az övé. Ez az első olvasás, a második valahogy olyan, mintha ugyanazt a hegyet másznád, csak egy másik oldalból. (giccses vagyok? remélem nem estem a ló másik oldalára)

A leírások is mesteriek. A '40-es évek Barcelonájában caplatunk fel-le, de úgy, mintha tényleg ott lennénk, azt hiszed, hogy tényleg állsz egy helyben és forogsz körbe, hogy belásd az egészet, pedig egy helyben ülsz (fekszel, csüngsz, görnyedsz...) és csak olvasol.

Eeeej, de szeretem.

Első olvasáskor követtem szépen a fő cselekményszálakat, de most megakadtam még valamin. Több szereplő barátságába nyerünk betekintést, de kiemelkedik a Julián és Miguel közötti elkötelezett, igaz barátság. Évekig nem találkoznak, Miguel mégis segíti Juliánt, ahol tudja. Feláldozza a saját boldogságát a másikéért, és még hogy mit csinál, azt akik olvassák, tudják jól, akik nem, azoknak nem lövöm le. :) Ahogy bekarcoltam molyon is, (vagy beértékeltem, már nemtom) remélem fele olyan barátja vagyok barátaimnak, mind Miguel Juliánnak. Szóval ez a kis bekezdés egy oltár, Miguelnek emelve. :)

Persze nem felejtem ki másik óriási kedvencemet, Fermínt sem, aki egy hatalmas karakter, de róla nem szeretnék most áradozni, minden alkalommal megtettem eddig, ha erről a könyvről beszéltem, legyen ez most rendhagyó (már én unom, hogy non-stop róla áradozok).

De ezzel az egésszel csak azt akarom elhadoválni, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, második olvasás után is; tuti lesz harmadik is valamikor. A közeljövőben tervezem újra az Angyali játszmát, aztán meg hátha megjelenik az új Zafón kötet, A mennyország fogságában, és ihaj, dejó lesz :)

2 megjegyzés:

  1. az a hegyes hasonlat nagyon találó.
    Zafón is olyan, hogy bele lehet olvadni a szövegébe, annyira jól ír, és még a történet is érdekes.
    nem tudom, eljutok-e valaha is oda, hogy újra tudjak olvasni könyveket, de ez tuti közöttük lesz.

    VálaszTörlés
  2. @Nima, igen? akkor megnyugodtam ;))
    én elég sokszor olvasok újra. vagy azért, mert nagyon tetszett már egyszer, és akkor hadd tetsszen újra, vagy sorozatoknál, ha későn jutok el egy x-edik részhez, akkor újrakezdem az egészet.

    VálaszTörlés